„... A hegyek elfogytak. Az erdők aláereszkedtek, és a ég kékje kitisztult. A pláj gerincének két oldalán meredek sziklás oldalak futottak alá, szedres és málnás üverek, sűrű fenyvesekkel borított hegylábak. Aztán a gerinc kiszélesedett, ellaposodott. Bükkfaszálasban haladt a nyáj előre, nagy hatalmas fák alatt, melyeknek törzsét három ember se foghatná körül. Nemsokára ritkulni kezdtek a fák. Napfényes, zöld világosság jött szembe velük, és egyszerre csak kitárult a funtineli tisztás. Nagy, széles, füves térség a hegyek laposán. Körülötte évszázados bükkfák. És a fák feje fölött messzire elláthat a szem, föl a Pietroszig, amerre a pláj vonul tovább, a Kelemenig, át a görgényi hegyekre (...) Ahol a tisztás alsó csücske az Ilva vize felé aláhajlott, ott volt a karám. Keményen lecölöpözött, régi karám volt az, közte bujazöld a fű a sok juhganétól. Mellette a sajtkészítő kaliba és az alvó-szín, a maga alacsony félfödelével. S a karám alatt, alig száz lépésre onnan, ott csörgött a tiszta, bővizű funtineli forrás, és csillogtatta vizét hat hosszú vályún keresztül, kis vidám csorgót képezve mindenütt, ahol az egyik vályú végetért, s kezdetét vette az alatta lévő. A csorgók alatt patakká gyűlt a víz, és halk duruzsolással eltűnt az ilvai fenyvesek sötétjében...”

"Lassan ment fölfele a kanyargós kocsiúton. Fönt az istállóknál nagy sürgölődésben voltak a
kocsisok. Ott álltak sorjában a szánok, fényesre tisztítva bundákat, pokrócokat helyeztek el
bennük cifra ruhás udvari emberek. A leány bámészkodva nézegette őket.
- Mit keresel itt, te? - szólította meg egy nagybajuszos.
- A báróval van dolgom - felelte röviden. A kocsisok nevetni kezdtek.
- Netene! Akkor eridj a belső udvarra!
Továbbment. Hidas kapuhoz ért, melyet kétoldalt két nagy kőoroszlán őrzött. Megcsodálta
a kőoroszlánokat, megcsodálta a vár magos falait, a tornyokat, a címeres kaput, a piros-fehér
csíkos ablaktáblákat s a zászlót fent a tornyon.
Egy úriemberféle jött ki a kapun.
- Merre van a báró? - kérdezte a leány. A zsinóros ruhájú ember ránézett.
- Mi akarsz?
- Beszédem van a báróval.
- Eridj be, s várj!
Már ment is tovább, de Nuca utána szólott.
- Álljon már meg!
- Mi az?
- Azt mondja meg, miféle állatok ezek? - s a kőoroszlánokra mutatott.
A zsinóros elnevette magát.
- Oroszlánok, te.
- S mire valók?
- Hogy őrizzék a kaput - nevetett az ember. A leány elbiggyesztette a száját.
- Ezek? Sze kőből vannak. Nincs a bárónak egy kutyája, amit ide köthessen?"

A marosvécsi vár őse nem a mai helyén állt, hanem a közeli gyümölcsöskertben. 
Vécs első írásos említése közel nyolc évszázadra tekint vissza. II. Endre magyar király 1228-ban elvette, a felesége, Gertrudis királyné megölésében részes Kacsics Simontól annak birtokait, s az adományozó oklevél tanúsága szerint a besenyő eredetű Tomaj nemzetségbeli Dénes tárnokmesternek, a későbbi nádornak adta Vécs /Vecheu/ várát. Tőlük örökölték a Losonczi Bánffyak ősei, akik másfél századig voltak urai. 1467-ben a család részt vett a Mátyás király elleni lázadásban, s ezért birtokukat elveszítették, a király pedig a várat egyik Hunyad megyei rokonának, Ongor János udvari vitéznek adta. Tőle került a Magyarországon ugyancsak befolyásos és dúsgazdag Szobi Mihály tulajdonába. Ennek halálát követően, 1527-ben Szapolyai János az összes Szobi-birtokot Werbőczynek adományozta, aki állítólag itt írta meg a híres Tripartitumot.

A következő években sokszor cserélt gazdát a vár – adják-veszik a királyok, fejedelmek. A sorrendet Kendi Ferenc, az akkori idők egyik vezéregyénisége kezdi, aztán Báthori Zsigmond adja anyai nagybátyjának, a már akkor ugyancsak jeleskedő Bocskai Istvánnak; néhány év múlva (ekkor már 1612-t írunk) a vár Wesselényi István kezébe kerül, volt a Bethlen Gáboré is, de ő továbbadta unokaöccsének, Bethlen Péternek, majd ennek halála után I. Rákóczi György fejedelemé. A várhoz abban az időben hét falu tartozott: Vécs, Erdőszakál, Felsőrépa, Felső és Alsó Idecs, Kövesd, Lövér és Felfalu egy része.
I. Rákóczi György kedves hívének, a hadjáratokban jobbkezének számító Kemény Jánosnak szánta, de akaratát már csak fia, II. Rákóczi György valósíthatta meg és 1648 nov. 28-án a vécsi várat öt faluval Kemény Jánosnak (a későbbi fejedelemnek) és utódainak adományozta. Ettől fogva Marosvécs háromszáz évig a Kemény család tulajdona. Szép fekvéséért s a benne töltött csendes, békés napokért mindenki szerette.
A várépület körül tapaszos, zsindelyes sövénypalánk-kerítés állott, benne méhes- és szőlőskerttel, ezek mellett darabontházzal, istállókkal, nyáriházzal, színekkel és szekerekkel s 60 szekérnyi tüzelőfával.

A belső várat a ma is meglevő árok körítette, s ezen át csapóhíd vezetett a várépületbe. a szobák előtt az udvar felöl három oldalon emeletes deszkafolyosó húzódott végig. a szobáknak téglapadlója, az emeleteken gerendás-deszkás mennyezete, zöldmázas kemencéi voltak. különböző bútorok is állottak bennük: az egyikben még fürdőkád is volt. Említik a vár óratornyát is, volt a várban néhány ágyú s tüzérségi felszerelés. 

A várhoz vezető szerpentines út a XX. Század eleji nagy rendezéskor, virágokkal szegett sétaúttá alakult, s mellette az egykori várárokban rózsafák virágoznak. A várkapuhoz vezető kőhíd két oldalán egy-egy kőoroszlán állt, de ezek sajnos, a második világháborúban elpusztultak.
A várkastély belsejébe érve a helyenként három méter vastag falak mutatják, hogy több száz éves épületben járunk. A várépület mai földszintjén a látogatót egy emberöltővel ezelőtt meghitt, finom szobabelsők fogadták, itt-ott családi képekkel. Az északi nagy új sarokbástya őrizte megújíttatói Kemény Kálmán és felesége arcképeit s a szép könyvtárnak főleg a XIX. század végi és XX. század eleji anyagát. Ezt a hatalmas bástyát csak a múlt század első negyedében építették újra, Möller Istvánnak, a vajdahunyadi várkastély nagynevű restaurátorának terve szerint.
Sajnos a II. világháborút követő államosítással a kemény családot kisemmizték és ezzel a többi ingatlannal és ingósággal együtt a marosvécsi várat is, elkobozták.

A vár mögött hatalmas park található. A park kinézete az évszázadok során lényegesen megváltozott. A somoskert, a sáfrányos, a virágoskert, a méheskert, a vár körül rikoltozó pávák mára sajnos eltűntek, de az embert, ahogy a vár közelébe ér hatalmába keríti a történelem szelleme. A parkban néhány különleges fa törzsére rögzített latin megnevezés utal arra, hogy itt valamikor arborétum volt.  A kastélytól nyugatra megtalálhatóak a földvár fűvel benőtt terepalakulatai. Sajátos élményt nyújt a két vár egymásmellettisége.  A parkban, a tölgyfák árnyékában (melyeket egyes vélemények szerint még II Rákóczi György ültettetett) található a Kemény család sírhelye. Itt helyezték örök nyugalomba báró Kemény Jánost, feleségét a vár úrnőjét, Auguszta Patont, valamint leányukat Kemény Klió operaénekesnőt, az 1935-ben felállított, s ma már jelképnek számító Helikon-asztal szomszédságában. A Helikon-asztalt ünnepélyes keretek között 1935-ben adta át Makkai Sándor Kemény Jánosnak és feleségének, mint a Helikon íróinak ajándékát. 

A kőasztalt Kós Károly készítette és felirata Kuncz Aladár emlékét örökíti meg. 
A park jelenleg ismét a Kemény család tulajdonában van.

Forrás: www.kemenyinfo.hu