| |
A Hargita képződése
Területünk több tízmillió évig volt színtere az ember számára legfeltűnőbb hegyképző jelenségnek: a vulkanizmusnak. Hű képet az akkori időkről csak akkor kapnánk, ha ellátogatnánk a Vezúvra, vagy bármely más vulkáni vidékre, kitörés idején. Mikor fülsiketítő dübörgéssel, földrengéssel kísérve sötét hamufelhő emelkedik a vulkán kráteréből. Asztal és kisebb szoba nagyságú kőzetbombák repülnek szanaszét. Kénes leheletet lehelve, sisteregve s mindent elpusztítva feltartóztathatatlanul ömlik a láva, és a komor, dübörgő éjszakát megvilágítja a tűzhányó rőt fénye. Akkor tudnánk igazán elképzelni, milyen lehetett az a vulkáni tevékenység, amelyik létrehozta a Kelemen–Görgény–Hargita százötven kilométer hosszú vulkáni láncát. Gondoljunk csak a Bandai-San (Japán 1888) vagy a Krakatoa (Kis- Szunda-szigetek) 1883. évi kitörésére, mikor egyszerre a hegynek akkora darabját vetette szét a kitörés, mint a Csíksomlyó feletti Kis- és Nagysomlyó hegye együttvéve. Emlékezzünk, milyen pusztítást végzett Martinique szigetén a Mont Pelée 1902-ben (Kis-Antillák, nyugat-indiai szigetvilág), mikor kétezer fokos levegőjével fél perc alatt lefújta a térképről San-Pierre városát, a maga 36 ezer lakosával. Ilyen esetek pedig a Hargita–Kelemen életében nem voltak ritkák – erről számtalan jel tanúskodik. Ha a Görgényi-havasokba utazunk és a Görgény völgyében, mindjárt a Fancsal-torok felett, vagy a Kelemen-havasok legmagasabb csúcsairól körültekintünk, azonnal szemünkbe tűnik azoknak a furcsa alakú, hatalmas szikláknak a képe, amelyek különálló tornyokat, gomba alakú sziklákat, piramisokat képezve uralják a tájképet. Ha közelebbről megnézzük ezek kőzetanyagát, azt látjuk, hogy keményen összecementezett, kisebb-nagyobb kőzetdarabokból állnak. Ezek, a kőzettani szaknyelven vulkáni breccsák, a régi vulkánok robbanási termékei. Ugyanitt láthatunk vastag rétegeket világosszürke, hamuszerű anyagból; ez sem más, mint a Vezúvhoz hasonló réteges vulkán hamuja: a vulkáni tufa. Ugyanígy halászhatunk ki a földből Tusnádfürdőnél a Komlós-árokból repedezett felületü kőlepényeket is. Ezek a kitörés vulkáni bombái.
Láthatjuk, hogy az egykori kitöréseknek bőven találhatók beszédes tanúbizonyságai. Alaposabb bizonyíték azonban maga a teljes egészében vulkáni kőzetekből felépült Kelemen– Hargita hegytömeg. Honnan származik hát ez a rettentő tömegű kőzetanyag?
A földkéreg nagy mélységeiben, annak alsó határán, az óriási nyomás és hőmérséklet miatt olvadt állapotban lévő kőzetanyag: a magma. Ebből az izzón folyó szilikát olvadékból (ami még könnyen és nehezebben illó anyagokat, gázokat és vízgőzt is tartalmaz) keletkeznek a vulkáni (magnetikus) kőzetek, a magma lehűlésekor. (...)
A harmadkor közepe táján, a neogén elején végleg besüllyed az Erdélyi-medence teknője. Ez az erőteljes mozgás nagy repedésvonalakat hoz létre a medence peremén is. A peremi kristályos és intrúzív tömegek repedésein óriási tömegben kezd feltódulni a láva. Legelőször a Kelemen-havasok idősebb effúzívumai (dacitok, majd bazaltszerű és andezit lávák) törik át a preeffúzív talapzatot. A Kelemenből kiinduló vulkánosság pedig a repedésvonal mentén mind tovább hatol délre, lassan, fokozatosan felépítve a Görgényi-, majd a Hargita-hegységet. Ezt az északról délre, időben eltolódó vulkánosságot bizonyítja az is, hogy északon az effúzív centrumok már nem olyan épek, mint a Déli-Hargitában, ahol a Szent Anna-tó krátere még ma is épen megvan. A vulkáni működést úgy kell elképzelnünk, mint a ma is aktív vulkánok működését. Hosszabb-rövidebb pihenés után, óriási erővel történő kitörések rázták meg a vidéket. A főbb kéregmozgásokkal egy időben történő, erősebb kitörési időszakokat viszonylagos nyugalmi időszakok váltogatják, amikor a külső erők tevékenysége, a letarolás dominál. (...)
A Hargita vulkánjai nemcsak az ÉNy-DK-i fő törésvonalon, hanem egy egész törésvonal-rendszeren törtek fel. Ezt láthatjuk abból is, hogy vannak a főgerinctől távolabb eső centrumok, amelyek harántarányú töréseken jöttek létre. Ezek a kiugró erupciók (Fekete-rez, Kőd, Somlyó, Csomád) a medencék tagolásánál játszanak fontos szerepet.
Csík területén két kráter is maradt ránk könnyen felismerhető állapotban. Közismertebb ezek közül a Csomád kettős krátere, amelyiknek az épebb tölcsérében foglal helyet a Szent Anna-tó 950 m magasan. Testvérkrátere a Mohos-tó vagy Kukojzás (1050 m) már teljesen feltöltődve tőzegláppá alakult. Érdemes megjegyeznünk, hogy véglegesen csak az utóbbi húsz év alatt csapolta le ezt a lápot a Nagytusnád felé lefolyó Veres-patak, amelyik húsz év előtt még szép vízeséssel zuhogott le a láp kráterének kemény andezit peremén. Ma ezt teljesen átvágva gyorsan hátrál a laza lápi üledékben.
Kevésbé ép, de ugyanilyen nevezetessége a Déli-Hargitának a csíkszentkirályi Lucs-krátere is. A hatalmasan feltöltött és tőzegláppá alakult krátert két oldalról fűrészelte át a Kormos- és a Nagyos-patak. Csíkszeredából a szentimrei Büdösfürdőre vezető turistaút a kráter keleti, lealacsonyodott peremén halad végig. Aki itt körültekint, jó áttekintést nyerhet erről az óriási, elnémult kráterről, ami más szempontból is nevezetes.
A vulkáni kitörések fő szakasza a harmadkor újabb szakaszának első felére, a miocén időszakára esik. De meg-megújulva folytatódnak a kitörések a pliocén időszak folyamán is, sőt átnyúlnak a földtörténet legújabb korába, a negyedkor vagy dilúvium elejére, amikor már az ősember is gyönyörködhetett a Szent Anna-tó kráterének tűzijátékában.
Ez a mintegy 600 ezer évvel ezelőtt fokozatosan elhaló vulkánosság végleg felépíti Csík felszínének harmadik fő vázelemét (másik kettő a kristályos és homokkő volt), a vulkanikus láncot s elszigeteli területünket az Erdélyi-medence fokozatosan kiédesedő és feltöltődő harmadkor-végi tengerétől. Beborítja a tengeri üledékek nagy részét egy hatalmas vulkáni törmelékből épült fennsíkkal – az ún. Hargita-platóval, – amelyik szorosan hozzátapad a Hargita nyugati oldalához s majdnem Székelyudvarhelyig nyúlik.
Röviden összefoglalva: tehát a harmadkor folyamán végleg kialakult területünk váza. A paleogénban lesüllyedő Erdélyi-medence meleg, dús faunával rendelkező tengerré válik, de a besüllyedés egyben magával rántja a kristályos vonulat déli végét is s ezen a törésvonal-rendszeren indul meg a vulkánosság a paleogén végén, mely a neogénban erősödve a negyedkorba is átnyúlik.
A Kárpátok vulkánjai
A Kárpátok vulkáni vonulata túlnyomórészt miocén, ezért jobbára lepusztult vulkánromok és -roncsok jellemzik, csupán egy csorba- és két maradékvulkán akad. A fiatalabb bazalthegyek nagy része viszont rom, de kevesebb roncs és még néhány csorba is előfordul.
A Kárpátok legfiatalabb, belső öve a vulkáni öv. Ez Európa legszebb összefüggő vulkáni koszorúja, amely a Dunától az Oltig belülről szegélyezi a Kárpátokat, és elhatárolja a belső medencéktől. A vulkánosság az újharmadidőszakban több szakaszban térben is időben DK felé haladt, végül a Hargita DK-i sarkában az utolsó, negyedidőszaki kitörésekkel végződött. Már maga az időbeli eltolódás is nagy változatosságot jelent a vonulat formakincsében. ÉNy-on nagyrészt erősen pusztult vulkáni roncsok vagy romok maradtak vissza. Éppen az erős lepusztulás következtében viszont sok helyen felszínre kerültek a szubvulkánok telérek vagy lakolitok formájában. DK felé azután egyre több és épebb az elsődleges vulkáni formák - a kitörésközpontok kúpjai, lávaárak, kalderák - maradványa. Sőt, a legfiatalabb DK-i szögletben még egy kettős kráter is megmaradt. Jelentősebb különbségek mutatkoznak a formákban a különböző kőzetek szerint is, elsősorban az egykori lávák és a piroklasztikumok között, másrészt kémiai összetételüknek megfelelően. Uralkodóak a különböző andezitek.
A Kárpátok különböző szakaszai
Legszélesebb, leghosszabb és ezért legterjedelmesebb szakasza az Északnyugati-Kárpátok, ahol a különböző eredetű morfológiai szintek délről, a belső vulkáni vonulattól észak felé a Magas-Tátráig fokozatosan - mintegy 800-1000 m-rel - emelkednek, majd tovább északra a Lengyel-Kárpátok külső flis vonulatáig hasonló módon és mértékben - ugyancsak fokozatosan - alacsonyodnak. Ez a szelvény példásan bizonyítja a Kárpátok fokozatos - szintenként is különböző mérvű - felboltozódását. Ezt hasonlóképpen kell elképzelnünk, miként a Duna egyes teraszai a Visegrádi-szorosban a tektonikus emelkedésnek megfelelően különböző mértékben felboltozódtak. Valamennyi szerkezeti öv az Északnyugati-Kárpátokban fejlődött ki a legjobban, s ez vonatkozik a vulkáni övre is, ami szintén itt a legnagyobb kiterjedésű. Eredetileg a szarmatában a belső vulkáni vonulat déli előteréről szinte megszakítás nélkül folytatódott egészen a Garam felső - Besztercebánya és Breznóbánya közötti - szakaszáig, ahol jelenleg is csupán kisebb területen nincsenek vulkáni képződmények. A miocénban viszont a hatalmas vulkánok közötti térszíneket is legalább vékony piroklasztikum-takarónak kellett borítania. Elképzelhetetlen ugyanis, hogy a hatalmas a működő vulkánok közötti néhány tíz kilométer széles sávokat ne borította volna be legalább vékonyan piroklasztikum. Ez azonban később könnyebben lepusztult, mégpedig észak felé az egyre erősebb emelkedés következtében mindjobban. Így északon a Vepor és a Felső-Garam völgye között már csak kisebb-nagyobb foltokban maradt meg. A szerkezeti árkokban viszont keskenyebb sávokban megsüllyedt és a fiatalabb üledékek betemették. Délen, az Alföld északi részén pedig sokkal szélesebb sávban lényegesen vastagabb üledéksor fedi. Ez Európa legnagyobb összefüggő vulkáni területei közé tartozott.
A vulkáni öv kettős vonulatban jelenik meg. Külső vonulata - a Madarastól (1346 m) a Jávorosig (1044 m) - magasabb és tagoltabb, felépítése is változatosabb a savanyú vulkanitok dagadókúpjaitól (Újbányai-hegység) a bázisos bazaltkúpokig, de legtöbb az andezit. A legtagoltabb a változatos Selmeci-hegység, ahol az erős hidrotermális hatások következtében lebontott kőzeteken kikopott kis medencék a fiatalabb kitörésközpontok kúpjaival váltakoznak. ezek közül legjellegzetesebb a legfiatalabb és legmagasabb Szitnya (1009 m). A belső vonulat pedig a magyarországi Északi-középhegység.
A két vonulatot az Eperjes-Tokaji-hegylánc kapcsolja össze, amely felépítését és formáit tekintve is a legváltozatosabb. A Szalánci-hágótól északra az Eperjesi-hegység kitörésközpontjai - éppúgy, mint a Tokajié - hasadék mentén sorakoznak. Az űrfelvételeken is jól láthatóan alacsony környezetéből öt szabályos kúp - főleg rom - emelkedik ki hirtelen sugarasan kifelé tartó patakhálózattal, amely szabályosabb, mint a Tokaji-hegységben. A kúpok 10-12 millió éve működtek. Egykori kráterüket ágas vízhálózatuk kis kalderává tágította, s jól kirajzolja. A legmagasabb Simonkáé a legnagyobb (1092 m). A Makovicáé (979 m) pedig a legszebb, keletre nyitott, sűrű ágas vízhálózattal csorba állapotban.
A Polyána (1458 m) fiatalos kúpja különbözik az idősebb vulkánroncsoktól és -romoktól. A legújabb K/Ar kormeghatározás szerint 13-16 millió éves (Repock, I. 1981), a korábbi 11 millió éves koradat (Bagdasarjan, G. P. 1977; egyik Véges környéki feltárásból) részben geológiai viszonyainak, s főleg morfológiai állapotának jobban megfelel. Kalderája a Börzsönyére emlékeztet, annál csak kevéssel fiatalabb. Méreteiből és formájából következtetve mély üstjének beszakadása explózióval is járhatott, amely egyúttal csúcsát is szétrobbantotta.
A kaldera pereme felé haladva jól megfigyelhető a breccsa-, tufa- és lávapadok váltakozása. A kalderába leereszkedve még jobban tanulmányozható a rétegvulkáni szerkezet, a váltakozó láva-, breccsa- és tufapadok körös-körül kifelé dőlnek. A külső lejtőkön konzekvens völgyek futnak le a vulkáni kúpról, többnyire már mélyre bevágódva. A kaldera szabályos, kör alakú peremét még csak egyetlen pataknak, a Hučavának sikerült a Szalatnya-völgy felől átvágni, hiszen ennek a pataknak volt legmélyebben az erózióbázisa, s ez az oldal kapja a legtöbb csapadékot is. Ennek következtében forrásvidékét már egészen a kaldera keleti pereméig tolta hátra, a Polyána-csúcs nyugati lábáig. A 800-900 m magas kalderafenékbe már mélyen bevágódott, ebben forráságai és mellékpatakjai is követték, így az eredetileg üst alakú kalderát jelenleg már jól tagolt dombsággá szabdalták. Itt nagyszerűen tanulmányozható mérsékelt övi éghajlaton a hatalmas vulkáni kúp lepusztulásának menete (Sz.A. 1957). Tehát a Börzsönyhöz hasonló vulkánromban hasonló csorbakaldera alakult ki. Mindkettő nagyon hasonlít a sokkal fiatalabb Mező-havasra. Állapotuk tehát, bár nagyrészt koruktól függ, de korántsem csak attól (pl. helyzetüktől, felépítésüktől). Ez a három legszabályosabb kaldera a Kárpátok vulkáni vonulatában.
A Polyánától keletre a Vepor (1341 m) kristályos tönkjének csupán a tetején dacol egy kis andezitláva-sapka az erózióval az egykori vulkáni tevékenység bizonyítékaként. Főleg az oldalai pusztulnak a meredek lejtők felé, s így kiterjedése csökken. A Polyánától északra a Kis-Vepor (1277 m) emelkedik. Délebbre pedig a Jávorosnak (1044 m) a Kékesre emlékeztető lávatetejébe szakadt be a kaldera.
A Polyána, a két Vepor, valamint a Jávoros tufájukkal és törmelékükkel betakarták a kristályos fennsíkot egészen a Garam völgyéig, amit az andezitagglomerátum-maradványok bizonyítanak.
Az Északkeleti-Kárpátok elkeskenyedő vulkáni vonulata fiatalabb (szarmata-pliocén korú), helyenként riolittal és bazalttal tarkított andezitvulkánból áll. Ezek nyugaton még kevéssel 1000 m fölé emelkednek: a Vihorlát (1076 m) meredek falú, mély kalderaromjával, majd a Szinyák, az Antalóci-Polyána (971 m), keletebbre pedig a Szrednyij (981 m) nagyobb, ágas patakhálózatú kalderájával, Munkácstól ÉK-re a Borló (1022 m) és a Gyil (1086 m) ágas vízhálózatú csorbakalderájukkal.
Kelet felé kisebb és alacsonyabb vulkáni kúpokra bomlik: A Nagyszőlősi-hegység (878 m) a Fekete-heggyel (586 m; kb. 10 millió éves) kezdődik, ÉK felé a Tupojban (837 m) folytatódik, majd a huszti Vár-hegy szabályos, meredek kúpjában végződik. Ezektől délre az Alföldből is a mélybe süllyedt vulkáni hegyek csúcsai emelkednek ki 200-400 m-es szelíd dombok formájában, déli oldalukon rendszerint szőlőkkel, északon pedig erdőkkel. Legnagyobb a beregszászi Nagy-hegy (367 m; riolit és andezit), ÉK-i szabályos kis kúpja a Kelemen-hegy, majd ÉK-en a legmagasabb a Salánki-hegy (368 m) erdős andezitkúpja. Ezt követi a Tiszától délre a fennsík jellegű Avas és Kőhát, majd a legmagasabb, legtagoltabb és legváltozatosabb Gutin (1445 m; 13,3 millió éves) dél felé nyíló sűrű, ágas patakhálózatú kalderájával, kitörésközpont-maradványaival és a jelentős utóvulkáni működés során lebontott kőzeteken kialakult kis medencékkel.
A Keleti-Kárpátok vulkáni vonulata az egész Kárpátokban a legfiatalabb andezithegységekből áll. A vulkáni működés ugyan itt is megkezdődött a miocén derekán még a sekély tengerben, de a harmadidőszak végén (a pliocénban) volt a legerősebb, s csak a negyedidőszakban halt el. Ezért az eredeti vulkáni formák maradványai itt a legépebbek, a legszebbek: sok vulkáni kúp, terjedelmes lávatakarók, tágas, mély kalderák, sőt mégy egy kettős kráter romja is jellemzi. Az utóvulkáni működés utolsó tanúi a Székelyföld sok száz savanyúvíz-forrása, a borvizek (Borszék, Csíkszentkirály stb.).
A csaknem 150 km hosszú vonulat tulajdonképpen három nagy andezithegységből áll. Északon a Kelemen-havasok a legmagasabb. A Belső-kárpáti-vulkáni vonulat csak a Központi-Kelemen-havasokban emelkedik 2000 m fölé, mégpedig négy csúcsban is. Ezek közül a legmagasabb a Pietrosz (2102 m), ezért a würmben északi oldalának kárfülkéjéből jégár nyomult le észak felé. A kb. 10 km átmérőjű beszakadásos kalderája eredetét méretei és formája is bizonyítják, a Kárpátok vulkáni vonulatában csak a Mátra kirívóan nagy beszakadásos kalderaszerkezete nagyobb. A kalderát övező 1800-200 m magas egységes peremgerincet csak a Fekete-patak réselte át. A kaldera északi kijárati völgyét a gleccser kiszélesítette. Eredetileg mintegy 1500 méteres fenékszintjébe forráspatakjainak ágas hálózata 300 m mélyen bevágódott. A folyóvizek és a jégár tehát már jelentős mértékben átformálták. Így alakult ki eróziós jellege. A hatalmas központi kaldera peremén minden irányban lávaárak folytak kifelé - hasonló módon, mint a Nyugat-Mátrában -, a legjelentősebb nyugat és kelet felé. így alakult ki a két jellegzetes piroxénandezit lávatakaró, nyugaton a kisebb Moldovánka, keleten pedig a nagyobb Lomás mintegy 1500 m magas lapos lávafennsíkja.
A Marostól délre a Görgényi-havasok, majd a Hargita gerince széles, lapos andezittufán, agglomerátumon és láván kialakult fennsíkból emelkedik ki. Mindkét hegység gerincét a fennsíkra telepedett meredek lejtőjű, fiatal vulkáni kúpok sora alkotja, amelyek többnyire még jól megőrizték kalderájukat.
A Görgényi-havasokban a legjelentősebbek: a Fancsal (1684 m) félkalderája, amelyeknek déli felét fiatalabb vulkáni robbanás pusztította el a Mező-havas kialakulása során (7,39 millió éves), ezt a korrelatív piroklasztikum is bizonyítja. A Mező-havas (1777 m) meglepően ép, csorba állapotú, mély, kerekded kalderájának peremét még csak a Székely-paatk tudta átréselni szűk szorosban. Fennsíkjának az erdélyi-medenceség felé tekintő nyugati pereméről a sóöv felboltozódása kis sasbérc-sort szakított le (Bökecs, Siklódkő, Firtos). Ezek meredek lejtőinek lábánál suvadások buckái, mögöttük pedig a kis sódombok sorakoznak.
A Hargita északi részén az előbbiekhez hasonló korú, a kelet felé nyitott Ostoróc (vagy Ostoros; 1386 m) nagyon szabályos krátere, délebbre pedig a Fertő-tető (1589 m). Tovább délre az 5 km átmérőjű nagy központi kaldera 1700-1800 m magas peremén emelkednek a legmagasabb kúpok: a Madarasi- (1801 m), a Rákosi- (1758 m) és a Madéfalvi-Hargita (1709 m). Ezt a peremet a Vargyas-patak szűk regressziós völgye vágta át, és csapolta le a kalderát, majd gyöngén bevágódott a mintegy 1500 m-es fenékszintjébe. Délebbre a Nagykőbükk (1231 m) kisebb kalderájának mintegy 1200 m magas pereméről minden irányban egykori lávafolyásokat követhetünk, amelyek kráteréből ömlöttek ki. Két oldalról két patak vágódott hátra, nyugatról a Kormos-pataknak sikerült lecsapolnia, bizonytalan lefolyású központját még láp (Lucs-mejjéke) üli meg. Északi meredek fala beszakadt kalderára utal. Az Olton túl a nagyrészt piroxénandezit-piroklasztikumból álló Csomád (1295 m) meredek kúpjának ikerkráterében a Szent Anna-tó és a Mohos-láp vize gyűlt össze, az utóbit a peremen hátravágódott Veres-patak csapolta le. Az utóvulkáni jelenségekben gazdag, kicsiny Büdös-hegy (a torjai Büdös- és a Gyilkos-barlang) és a Bálványosvár merész kúpja a nagy vulkánosság utolsó tanúi. A nagy andezitvulkánoság mellett a főleg pleisztocénkorú bazaltvulkánosság eltörpül, de itt is a DK-iek a legfiatalabbak, és ezért formái a legépebbek.
(Dr. Székely András: Vulkánmorfológia -
ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 1997. nyomán)
A Cecele, a Csíki-havasok déli csúcsa
A Nagy-Hagymás hegytömbhöz tarozó Egyeskő és Terkő után a Csíki-medencét keletről a Csíki-havasok gerince kíséri. Ezen a gerincen kell átkeljen, aki kelet felé akar jutni vasúton, országúton, szekérúton vagy csak gyalogosan. A Gyimesekbe vezet a vasút Lóvésznél és az országút a Gyimesi-hágón (1155 m) keresztül. Csíkszentmártonból kiindulva a Rugát-tetőn (1085 m) át Csinódon és Akloson keresztül az Uz-völgyébe jutunk. A Nyerges-tető Alcsíkot köti össze a Kászoni-medencével. Az észak–déli irányú gerincen hosszában is végig lehet gyalogolni, persze, többnapos túrával.
A Csíki-havasok északi része keményebb, kristályos kőzetekből épül fel, ezért itt a csúcsok magasabbak, így a Naskalat 1553 m, a Pogányhavas 1351 m, a Szellő 1494 m. A déli rész alacsonyabb, puhább kőzetek, márgák és homokkövek alkotják. Így a déli részhez tartozó Pap hegye már csak 1165 m, a Csíki-havasok déli sarkát képező Cecele pedig 1173 m.
Az elmúlt vasárnap a gerinctúra déli szakaszának bejárását tűztük ki célul. A Nyerges-hágóról (876 m) indultunk az 1848–49-es szabadságharc hősi harcának, az 1849. augusztus elsejei csatának az emlékműve melletti szekérúton kezdünk felfelé menve behatolni az erdőbe. A föld fagyott, nem okoz gondot. Az első nagy kanyar után rövidítünk, elhagyott, bokrokkal, fákkal benőtt régi szekérúton törtetünk előre. Így hamar kiérünk a Len-kertnek nevezett füves területre. Jelzés nincs, de nem nehéz tartani az irányt, a Nyerges gerincén haladunk. Gyönyörű a kilátás, jobbról, nyugatra a Hargita vonulatát szemléljük, alattunk Lázárfalva nyújtózik, keletre a Kászoni-medencét övező hegyek. Az út fokozatosan emelkedik, hiszen a csúcsig közel háromszáz méter a szintkülönbség. A Balázs-dombján már 1074 méteren vagyunk, tőlünk keletre egyre közelebb van a Csomád hegytömbje. Ebből az irányból egészen más formája van, mint Tusnádfürdőről nézve, sokkal kihangsúlyozottabbak a Csomád csúcsai. A távolból a Haritából emelkedik ki a Nagy-Pilis meg a Kakukkhegy.
A gerincen megyünk tovább, az út mellett juhásztanya elhagyott primitív építményei. Ahol juhásztanya, ott forrás is van. Az erdőben megtaláljuk a Vályus-kút rendszerét. Ennyi egymásba folyó vályú ritkaság. Még egy utolsó erőfeszítés a Törös. Meredek út vezet a bükk- és tölgyfákból álló erdőben. De ahogy kijutunk az erdőből, előttünk magasodik célpontunk, a csupasz, lekerekített Cecele. Tízperces erőfeszítés, és fenn vagyunk a tetőn. Ez az a pillanat, amiért érdemes volt három órát gyalogolni. Bár párás a levegő, de belátunk a Kászoni-medencébe, közelben vannak a Csíki-havasok folytatásaként emelkedő Bodoki-havasok csúcsai, a távolban a Nemere hófödte gerince. Így láthatja a sas a magasból a tájat.
Megpihenünk a Cecele tövében, míg szépen süt a nap, nem fúj a szél, kellemes az idő. Alcsík felé borult az ég, talán havazik is lenn. Majd a Cecelén is megváltozik az idő, beborul, pilinkézve hull a hó. Indulunk visszafelé. Most már könnyebb, hiszen inkább lefelele megyünk. De a végén, az erdőben a szekérút sáros, megolvadt a föld. Újból letérünk az erdőbe, kikerüljük a sárt.
Eltekintve a rövid ideig sárba taposástól, az időnként kellemetlen áprilisi időjárástól, elégedettek vagyunk a túránkkal. A vidék még csak a tavasz kezdetén van, az út második része gyönyörű, az út mindkét oldalán rengeteg a hóvirág. Kevesen járnak erre, így a virágok akadálytalanul fejlődhetnek. Találtunk foltokban szellőrózsát és egy pár kankalint is. Megállunk a fehér acsalapu virágánál. Ugyanis a martilapuhoz hasonlóan, az acsalapunál is először a virágok jelennek meg, majd a levele. Míg a martilapu virágai és levelei a légzési utak gyógynövénye, az acsalapu fürtbe csoportosult virágzata után megjelenő hatalmas levelek a ficamos, rándult, feltört lábak gyógyítására alkalmas, de mindenfajta égési seb, rosszindulatú fekély gyógyítására is használhatjuk.
A Nyerges-tetőről indulunk haza. Az út melletti erdő tele van májvirággal, népies nevén kékberekkkel. Ebben az időszakban ez a legismertebb virág. Érdemes megfigyelni, hogy bőrszerű levelei felül zöldek, fonákjuk viszont barnás-vöröses vagy ibolyáskék. A levél színének változatosságát az antocián nevű anyagnak köszönheti, amely képes a fényt hővé átalakítani, a növény ilyen módon védekezik a hideg ellen. Levelei jellegzetesen háromkaréjúak, más hasonló levelű növény nincs a környéken.
Pomjánek Béla
Béres József - A pietroszi zergérõl
A Radnai-havasok a Keleti-Kárpátok legimpozánsabb masszívuma, a Tátrától a Bucsecsig. Fő gerince meghaladja a 2000 m-t, de sok csúcsa jóval magasabb annál, így a Nagy-Pietrosz (2303 m), az Ûnőkõ (2279 m), a Buhaiescu Mare (2268 m), a Puzdra (2188 m) stb. Ez a havasi övezet kitűnő élőhelyet biztosít Európa hegyi antilopjának, ahogy a zergéket a vadászirodalomban gyakran nevezik, pedig ők külön, önálló családot képeznek, a zergékét!
A zergék Európa magas hegyeit népesítik be a Pireneusoktól a Kaukázusig. Kis-Ázsiában még a Taurus (Toros) és a Pontuszi hegységben élnek. Kizárólag a magas hegységek lakói, ezért a különböző masszívumokban élő populációk ökológiailag el vannak szigetelve, mert a zerge számára leküzdhetetlen akadályt jelentenek a hegységeket elválasztó sík, domb, vagy alacsony hegyvidékek. Emiatt a különböző hegységekben élő populációk elkülönültek egymástól, nem kereszteződtek egymással így különbségek mutatkoztak színben, nagyságban stb., ezek alapján a zoológusok kilenc alfajt különítenek el, így a Kárpátokban élő zergéket, kárpáti zergének (Rupicappra rupicapra carpatica) nevezik. Más kutatók nem ismerik el ezt az elkülönítést és a nálunk élõ alfajt az Alpokban élõ törzs formához sorolják (Rupicapra rupicapra rupicapra).
A zerge fő tartózkodási helye az erdőhatár feletti nyílt térségek, a hevefenyvel (Pinus mugo), törpeborókával (Juniperus nana) benõtt alhavasi és a sziklás, füves területek havasi övezetei.
Bámulatos ügyességgel mozog a sziklákon, sokszor tenyérnyi párkányokra ugrik és sohasem csúszik el! Igaz a zerge lábainak sajátságos anatómiai adottságai is vannak ehhez az életmódhoz. Először is a bokaízület rendkívül erõs, a láb egésze nagyon izmos, patáik feltűnően szélesek és kiálló szélei a legkeményebbek, a belsõ részek párnásak, így mint egy tapadókorong működik. Zedtwitz írja: „Ha a pata megcsúszik a szikla peremén, a pata széle megakad az egyenetlenségekben, s visszatartja az állatot.” A meredek lejtőkön az ereszkedésnél az álcsülköknek is fontos szerepük van, kemény hegyei megakadnak a talajban, míg sík terepen járva nem érintik azt! Egy másik ilyen adottság, hogy a két fél pata egymás felé is elfordítható. Aki látott szökkenõ zergéket a sziklák között az érti meg igazán ezen állatok messzemenõ alkalmazkodását a sziklák világához. Itt van otthon, ide húzódik vissza ha ellenséget sejt. A meredek oldalakon olyan sebességgel halad felfele, hogy egyetlen ragadozó sem tudja utolérni. A pihenõ zergenyájat mindig 1-2 „õr” õrzi. Általában öreg nõstények a közeli szikláról figyelik a terepet és ha ellenséget sejtenek egy átható füttyel figyelmeztetik társaikat a veszélyre.
Érdekes, hogy ezt a vészjelt az itt élõ mormoták is jól ismerik, és hogy az ők erősebb füttyjelük a zerge számára is jelzés! Kölcsönös segélynyújtás!
Sajnos a Kárpátokban a zergék száma, a századfordulóra erõsen lecsökkent, így a Keleti-Kárpátokban csak a Radnai-havasok sziklás csúcsai, gerincei biztosítottak menedéket a zergéknek és csak itt érték meg a huszadik századot. Sajnos a folyamat visszafordíthatatlan lett, az I. Világháború harci cselekményei, az avatatlan kezekbe került golyós fegyverek, a háború utáni rendezetlen viszonyok megpecsételtél az itteni zergék sorsát. Az elbeszélések szerint két dátumot említenek mint az utolsó példány elejtésének idejét, így 1924 volna a zerge kipusztulásának éve (Almaoan), míg mások 1932-t említik. Mindenesetre orvvadászok a Pietrosz csúcsa közelében az északi és déli oldal közti átjáróban oltották ki az utolsó zerge életét.
A szakemberek sokáig nem akarták elhinni, hogy ez a híres Radnai-havasok-i zergeállomány kipusztult! Többen keresték még az esetleges túlélőket, aminek egy fiatal erdőmérnök, Viktor Ratiu esett áldozatul. Lavina sodorta a mélybe 1938 február 18-án, a Pietrosz északi oldalán, a Turnul Rosu (Vöröstorony) sziklái közt amikor zergék után kutatott. Holttestét csak június 6-án szabadították ki a hó fogságából, zergékkel már nem találkozhatott!
A sors iróniája, hogy a zergék abban az évben pusztultak ki a Pietroszról, (1932), amikor 183 hektáron védterületet létesítettek, főképp botanikai célból, botanikusok ajánlására, a ritka flóra elemek, endemizmusok védelmének érdekében. Sajnos a kis felületű, örzés nélküli rezerváció a zergéken már nem segíthetett!
A Radnai-havasok zergéinek leírásait sok helyen találjuk a szakirodalomban, így a Piatra Rea (Gonoszkő)-n 1900-ban lőtt 35-cm-es kampó, amelyet az 1910-es bécsi Világkiállításon világrekordnak minősítettek, de ezt követte a Pietroszon 1907-ben lőtt bak amelyet Leipzigban (1930) III-hellyel díjaztak, az 1937-es berlini kiállításon pedig tízedik hellyel jutalmaztak egy itteni zerge kampót.
A zergék visszatelepítésének gondolata a hatvanas évek elején született meg és tulajdonképpen 1964-ben kezdődött el és 1970-ben fejeződött be. Huszonnégy példányt bocsátottak szabadon, mely állomány 1989-re 350-re duzzadt és elfoglalt a védterületen kívül is minden alkalmas élőhelyet a Radnai-havasokban, mint amilyen a Puzdra, Piatra Rea, La Tap, Ünökő és környezõ csúcsok. Tehát a visszatelepítés, ha sok buktatóval is, de sikerrel zárult!
A visszatelepítés története és leírása egy külön fejezetet érdemelne, mert annyi eddig nem, vagy alig ismert ökológiai, etológiai kérdést hozott napvilágra és sajnos nagyon nagy elhullást okozott az ismeret, a gyakorlat hiánya, az útkeresés!
1962-1964 közt elkészült a terep kiválasztása és nagyjából a tervek kidolgozása.
A visszatelepítésnek alapfeltétele volt egy nagy felületű őrzött védterület létesítése. E terv megvalósításának fő kezdeményezője és motorja az Erdészeti Vadkutató Intézet volt, élén Dr. Horea Almasannal. Így a természetvédők, botanikusok álma is megvalósult 2700 hektáron rezerváció létesült, majd ezt a felületet 3300 ha-ra növelték, 750 hektár alpesi és szubalpesi övezetben megtiltva a legeltetést is, a területet 3 természetvédelmi őr vigyázza az erdészeti személyzet mellett! A MAB-Unesco természetvédelmi osztálya 1979 októberi párizsi gyűlésén a Pietroszi Védterületet Bioszféra védterületté nyilvánította!
Az elsõ elgondolás pár napos gidák befogására alapozott, amikor is a kisgidák zavaráskor a földre lapultak, így könnyű volt befogni õket. Majd a befogás helyének közelében házi kecske dajkákkal felerősítették, hogy bírják a hosszú szállítást. A gidákat átszállították a Drágos patak völgyébe, a védterület szélén elõre elkészített szoktató karámba (800 m.T.F.m.), majd egy idő után feljutottak a laboratórium ház körül épített 6 ha-os karámba, ahol legalább egy évig kellett volna maradjanak! Sajnos igen kevés példány érte meg ezt a kort, az elsõ évben hozott 6 gida mind elpusztult, míg az 1965-ben hozott 14-bol 1 érte meg a kiengedést mint felnőtt példány! A személyzet, őrök, tehnikusok, állatorvosok — minden fáradozása ellenére a pusztulás 84%-os volt! Legfőbb oka a nagy pusztulásnak etológiai volt, ugyanis már kissé felcseperedett gidákat augusztus végén, szeptember elején, mikor már a 13-1400 m-es magasságban a napi hőingadozás igen nagy, 30° felett is lehet, a dajka mamák ezt nem vették figyelembe, nem vitték árnyékos, hűvös helyre nappal és nem védték éjszaka az erős lehűléstől. Az elhullás fő okozója a tüdőgyulladás volt! Persze szerepeltek más okok is, így például a karám helyén évekig juh tanya volt, így fertőzött volt a talaj, az elhullást fertőzések, férgek is okozták!
A szükség jó tanácsadó, próbálkoztak felnőtt egyedek befogásával, amit siker koronázott. A vesztesség 20% alá esett és sikerült 16 felnőtt állatot befogni és kiengedni a Pietroszon, köztük vemhes nőstényeket is!
A Királykőn csapdával fogtak be zergéket, míg a Bucsecsben 10 m hosszú műanyag (Nylon) hálóval fogták be az élõ zergéket és azonnali szállítás után rögtön szabadon bocsátották a védtérületen. Így nem volt probléma a visszavadítással sem, ami a fiatalok esetében fennállt! Néhány még évekig visszajött a régi karám helyére és kérte a tápot. A három helyrõl, 3 populációból hozott egyedek (Bucsecs, Retyezát, Királykő) vérfrissítést jelentett, így az állomány nagyon szépen növekedett, a szaporodási ráta a nőstény állományra számítva meghaladta a 100%-ot, sok volt a két gidás nőstény, ezt elősegítette a gazdag, nem lelegelt növényzet, jó só ellátás és a terület kitűnő vízellátottsága, források 1800-1900 m-en.
A szakemberek is kitűnő eredménynek tartották, hogy a kibocsátott 13 bak és 11 nősténytől, enyhe becslések alapján 350 példányos állomány keletkezzen 1989-ig és benépesítsék a megfelelő életteret!
A kilencvenes évek elején, mivel az állomány az optimálishoz közel volt, kilövési engedélyeket is adott az erdészet, amit valóban az állomány lehetõvé tett! Ebben a kérdésben nézeteltérések is voltak, sőt, több reklamáció is érkezett az Akadémia Természetvédelmi részlegéhez, mivel az elejtéseket nagyrészt a rezerváció területén végezték (évente 2-3-at) és nem az újonnan betelepült helységekben, melyek már nem tartoznak a védterülethez, de a sűrűség sokkal kisebb volt!
Véleményünk szerint az állomány katasztrofális megcsappanását, a becsült állomány 1/3-ára, vagy az alá, nem a hivatalosan kilőtt 2-3 zerge okozta, ha az elejtés helye etikai szempontból nem is éppen a legmegfelelőbb volt! A fő ok a nem kontrollált vadorzás, ami az utóbbi években ott folyik, szerintünk a jelenlegi állomány száz példány alá csökkent. Sajnos a hivatalos szervek nem tesznek meg messzemenően mindent ezen állapotok megfékezésére, a pietroszi zergék megvédésére!
Aki járja a magas hegyeket, az érti meg igazán mit jelent sokszor egy sziklát megkerülve, vagy egy gerincre felérve „rámenni” egy zergenyájra, hallani az őrszem figyelmeztetõ füttyét, látni a kék égre vetítődő zergesziluettet!
A júniusi napsütésben, a havasi növényzet tobzódik a színekben, virít az égő vörös havasszépe (Rhododendron Koschyi), a kék encian (Gentiana clusii), vagy az olvadó hófoltok mellett lila törpekankalin (Primula minima) és a jégvájta katlanokban a hosszú hónyelveken szánkóznak a zergegidák. Ha nem láttam volna nem hinném, akárcsak a gyerekek, a fenekükre ülnek és lecsúsznak.
A zerge valahogy a turista, természetbarát állata is, amíg az állomány fejlődésben volt, nem létezett turista aki a jelzett turistaúton Borsáról a Pietroszra ment, ne látott volna zergét, persze ha nem bömböltette a rádióját.
A zerge nyílt területen él, könnyű meglátni, sokkal hamarabb szemügyre kerül, mint az őz, szarvas, a ragadozókról nem is beszélve, ez is a veszte!
Egy jó távcsöves puskával semmi belopni lőtávolba és kioltani az életét ennek a gyönyörű szép kárpáti állatnak néhány kiló húsért!
Ezen írás célja az is, hogy felhívja a közvélemény figyelmét a pietroszi zergékre, azok védelmére, hogy ne ismétlődjön meg a történelem, ne kelljen újratelepíteni õket, ne vesszen kárba annyi munka, törődés, fizikai és anyagi áldozat!
A Gyilkos-tó keletkezéséről és elnevezéséről
Wild Ferenc
Erdélyi Gyopár, VIII. évfolyam, 1988. 4., 17-19. o.
Nem szeretnék az "idegen tollakkal ékeskedés" bűnébe esni, ezért már előljáróban leszögezem, hogy az itt közöltek Páll Tibor levéltári kutatásának eredményei és kettőnk munkájának, az évek óta kéziratban heverő Gyilkos-tó és környéke turista- és hegymászó-kalauznak az anyagát képezik. Most ezt váltom fel aprópénzre.
Annak ellenére, hogy a Gyilkos-tó földtani szempontból fiatal képződmény, még keletkezésének éve is vitatott. A mai Gyikostó-üdülőtelep környéke a 19. század első felében Gyergyószentmiklós egyik legfélreesőbb, gazdaságilag teljesen kihasználatlan birtoka volt. A kereskedelmi utak messze elkerülték a "pokol torkának" tartott Békás-szorost, sőt még a békási románság is csak jóval később, a nagy erdőkitermelések után kezdett birkapásztorkodni e vidéken. Herbich Ferenc geológus 1859-ben, tehát több mint két évtizeddel a keletkezés után járt a Gyilkos-tónál és határőrök, békási pásztorok visszaemlékezéseire alapozva 1838-ra teszi a tó létrejöttét. A hivatásos geológusok erre az évszámra és Herbich Ferencre esküsznek. De: a kikérdezett személyek majd egy emberöltő távlatából visszatekintve könnyen tévedhettek egy-két évet olyan eseménnyel kapcsolatban, amely semmi változást nem hozott az életükben. Az 1838-as év mellett szólna az, hogy ez év januárjában földrengést észleltek, mely februárban megismétlődött és talán ez indította meg a hegycsuszamlást. Azonban: az 1977. márciusi földrengés, amely meglehetősen erősen érződött a Gyilkos-tó környékén is, semminemű változást nem okozott, viszont a nagyobb esőzéseket a mai napig is mindig suvadások követik, az erősebb villámcsapások, mennydörgések pedig kőomlásokat okoznak.
Orbán Balázs 1864-ben kereste fel a Gyilkos-tót, a tó keletkezéséről, módszeréhez híven, a helybéliek megkérdezése nyomán a következőket írja: "De a mindig csudásan működő természet 1837-ben a völgy egybekeskenyülésénél összeontott két hegyfokot, sziklagátat rögtönözve, elzárá a völgyet...". A döntő érv az 1837-es év mellett az a rendkívül heves vihar és felhőszakadás, amelyet Ditrói Puskás Ferenc 1882-ben említ és amelyet a borszéki bérlők nagyon jól észben tartottak, mert nagy veszteséget jelentett és csupán többhetes munkával tudták az iszappal betemetett borszéki Fő-kutat megtisztítani és újból üzembe állítani. Ditrói Puskás Ferenc erről a viharról Borszék története című munkájában ír és mindössze egy mellékrendű mondat erejéig tér ki a gyilkos-tói eseményekre, de ő is a "lecsúszott békási két hegy"-ről tesz említést. Ettől kezdve aztán váltakozva olvashatunk 1837-es és 1838-as keletkezési évről, a két hegy összeomlási hiedelme pedig még a legutóbbi években íródott turistakalauzokban is felbukkan.
A tavat létrehozó hegycsuszamlásról a következőket tudjuk: a Gyilkos-havas északnyugati hegylábán agyagos sávra rárakódott kőzetrétegek voltak, a Gyilkos-kő mállékony mészkőszirtjeiről lepusztuló és a sziklafalak tövében felhalmozódó törmelék pedig még labilisabbá tette ezeket a felső vízáteresztő rétegeket. Tartós esőzés után villámcsapás, mennydörgés indíthatta meg a lejtős anyagon felhalmozódott törmelékkúpot, de lehet, hogy annak tömege átlépte a kritikus súlyt, magától megindult és nekicsúszott a Kis-Cohárd délkeleti hegylábának. Tehát: a Kis-Cohárdon sem sziklaomlás, sem suvadás nem történt, ennek a hegynek csupán a Gyilkos-havasról, pontosabban a Gyilkos-kő sziklafalai alól lecsúszott kő- és földtömeg feltartóztatásában és feltorlaszolásában volt szerepe. A környező csúcsokról ma is jól látható az a domború földnyelv, amely teljes szélességében elzárta a Vereskő-patak völgyét. Herbich 1859-ben még mozgó részeket talált itt. Bányai János pedig 1940-ben figyelmeztettte az ide építkezőket a suvadás veszélyére. Bányai aggodalma beigazolódott, a legutóbbi években is több épület ment tönkre ezen a területen. Ennek ellenére az üdülőtelep legfrissebb keletű épületeit mégiscsak erre a "mozgékony" földnyelvre emelték, bízva a korszerű építkezés biztonságában.
A tó eredeti neve Veres-tó volt a tavat tápláló Vereskő-pataktól, mely vöröses homokkőszirtek között folyik és hordaléka is vörös színű. A tó keletkezésének idején ez a vízfolyás a Vereskő-patak nevet eredetétől, a Pongrác-tető keleti lejtőitől egészen a Pokol torkáig, a Kis-Békás-patakkal való találkozásig viselte. Viszont a Kis-Békás-patakot abban az időben Békás-pataknak hívták teljes hosszában, csak miután a Vereskő-patak Gyilkos-tó és Pokol torka közti szakasza kapta a Békás-patak nevet (kinyomozhatatlan folyamat, akárcsak az Oltár-kő és a Mária-kő névcseréje), minősült vissza Kis-Békás-patakká. Teljességgel méltánytalanul érte ez a "lefokozás", hisz mind hossza, vízhozama, mind a vízgyűjtőterület nagysága szerint ez a patak a nagyobb.
A Gyilkos-tó nevet Orbán Balázs vitte a köztudatba. Még a tónál tett kirándulásának évében, 1864-ben előadást tartott az Erdélyi Múzeum-Egyesület III. közgyűlésén A Gyilkos taváról címmel. Néhány évvel később, 1869-ben, a Székelyföld leírásában helyesen állapítja meg a tó nevéről, hogy "... a Gyilkos-tó, így neveztetve a felette levő havasról.". Valóban, a Gyilkos-havas neve jóval régebbi a tó keletkezésénél, az okiratok már 1773-ban említik, mint a Lázár grófok birtokát "Gyilkos nevű Havas" formában. Viszont a havas nevének eredetéről még a feltételezések is csak a népi helynévmagyarázatok és legendák szintjét érik el. Elfogadhatatlan az a magyarázat, mely szerint hajdanában sziklás, életveszélyes, rablótámadásoknak kitett "gyilkos út" vezetett volna a havason. A Gyilkos-havason értelmetlen lett volna közlekedni, - közvetlen közelében húzódott a kényelmes és nagyforgalmú Szurdok útja - és soha nem is tartozott a szekérrel járt hegyek közé. A további kutatások talán előkerítik az oklevéltárak mélyéből a havas nevének eredetét. A hivatásos geológusok a Gyilkos-tó elnevezésének elsőbbségét is Herbich Ferencnek tulajdonítják. A pozsonyi születésű, a selmecbányai bányászati akadémián végzett széleslátókörű, rendkívül alaposan dolgozó geológusnak kiemelkedő érdemei vannak a környék földtani viszonyainak feltárásában, a Gyilkos-tó név bevezetésének elsőbbsége mégis a "műkedvelő" Orbán Balázst illeti meg. Herbich a tó mellett 1859-ben felfedezett ammonites fajt Aspidoceras verestoicum-nak nevezte el és egy 1866-ban megjelenő dolgozatában is "Vörösto"-ról ír. Herbich a Gyilkos-tó nevet csak 1878-ban, a korabeli földtani irodalom sorából magasan kiemelkedő összefoglaló művében, A Székelyföld földtani és őslénytani leírásá-ban használja.
Érdekességként említem meg, hogy nem sokkal a tó keletkezése után, 1839-ben Bécsben megjelent német nyelvű földrajzi topográfiai lexikonban (Lenk, Ignatz von Treuenfeld: Siebenbürgens geographisch, topographisch, statistisch, hydrographisch und orographisch Lexikon, Wien, 1839.) az I. kötet 115. oldalán szereplő "Verestyo" elnevezés minden bizonnyal nem a tóra vonatkozik, hanem a Veres-kő név eltorzított formája. A tó keletkezésének idején Lenk hatalmas munkája, ha nem is volt még nyomdában, de a szerző az adatok gyűjtését minden bizonnyal befejezte már. Térképen a tó neve először a bécsi K.u.K Militärgeographisches Institut 1892-ben kiadott 1:300000 léptékű térképén jelenik meg "Vöröstó" formában.
A tó román nevéről annyit kell tudnunk, hogy első írásos előfordulását az 1864-es Pesty Frigyes féle helynévösszeírásban találjuk: gyergyóbékás (Bicaz Chei) bírója, Nicolae Nandaciu és a község jegyzője, Iosif Radu a környék helyneveinek jegyzékében "Lacu petri roşi" ("Veres kő tava") formában írják a tó nevét. Az évek folyamán próbálkoztak a "Lacaul Ucigaş" és a "Lacul Ghilcos" nevekkel is, mígnem 1936-ban az Oficiul Naţional de Turism a máig közhasználatú és kötelező "Lacul Roşu" ("Veres tó") elnevezést iktatta be.
Adalékok az Oltár - kő megmászásának történetéhez
Wild Ferenc
Erdélyi Gyopár, 1997., 2. szám, 10-11.o.
Aki valaha is az erdélyi hegymászással kapcsolatos adatokat próbált gyűjteni, az nagyon hamar arra a megállapításra jutthatott, hogy többet tudunk a két évszázaddal ezelőtti alpesi eseményekről, mint a saját mászóútjaink történetéről mindössze néhány évtized távlatából. Éppen ezért örömmel fedeztem fel és élvezettel olvastam újra az Erdélyi Gyopár 1966. szeptemberi-októberi számában Székely Géza több mint hatvan évvel ezelőtt írt cikkét az Oltár-kő első megmászásáról.
Csallner Ervin és id. Romfeld Ákos szóbeli közlései alapján Székely Géza cikkét a következőkkel egészíthetem ki. A két brassói az eseményt megelőző hat nap alatt nemcsak tanulmányozta a terepet, hanem az utolsó kötélhossz kivételével meg is mászta. Az utolsó kötélhossz aljából is csak a szeszélyes időjárás miatt fordultak vissza. Ez az utolsó szakasz, amelyet Székely Géza úgy említ, mint "alig hat méternyire a csúcstól", a valóságban 27 méter magas, kezdetben áthajló, majd függőleges sziklafal, melynek nehézségi fokozata még a sziklamászás mai szintjén sem lebecsülendő (17 m mesterséges mászás A0 és A1, 10 m pedig III-as nehézségű természetes szakasz). Aki ezen az úton - a Klasszikus úton - jutnak fel az Oltár-kőre, azok Csallner Ervin 63 évvel ezelőtt bevert sziklaszegein kapaszkodhatnak.
Az 1934. szeptember 8-i sikeres feljutásnál a csapat idősebb tagja, az akkor már 40 év fölött járó Goldschmidt a csúcsra vezető kötéllhosszat nem mászta meg, hanem megvárta társát a sziklapárkányon. Csallner nem akarta társa érdemeit kisebbíteni és az örömmámorban úszó publikumnak ezt nem említette. Goldschmidt Waldemart azonban nem hagyta nyugodni az önérzete, a következő évben visszatért és megmászta az Oltár-követ.
A lejövetelnél a csapat egyetlen 25 méteres kötele éppen, hogy csak leért a sziklapárkányra, tehát a kötélereszkedés végeztével az egyrét vett kötelet nem lehetett lehúzni. A néhány méterrel megrövidített kötél évtizedekig ott maradt a rappelszeghez erősítve. Ez a rögzített kötél aztán jelentős szerepet játszott egy helyi legenda kialakulásában, mely szerint "az Oltár-kőre kötél nélkül csak Keresztesnek van mersze felmászni".
Keresztes Zoltán gyergyófalvi honpolgár sziklamászó karrierje néhány héttel a brassói fennjárta után kezdődött. Először csak fogadásból rugaszkodott neki a nagy kőnek, aztán a hírnévből tőkét kovácsolt és 1940 őszén jó pénzért kitűzte az Oltár-kőre a magyar zászlót. Keresztes Zoltánt is sikerült szóra bírnunk, a negyedik és ötödik kevert között elmondottak alapján rajzolta meg Tóth Karcsi a híres-nevezetes mászás mindeddig egyetlen "hiteles" dokumentumát. Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy Keresztes sziklamászó felszerelésének szinte nélkülözhetetlen kelléke a kokojza szedő fésű, mivelhogy a környék legbővebben termő áfonyabokrai az Oltár-kő tetején találhatók, puszta kézzel szedve a bogyókat ráesteledett volna, sötétben a leereszkedés pedig életveszélyes.
Az Oltár-kő több névváltoztatást ért meg, volt Nagy Mogul, Puskás-kőszikla, a román nyelvű turistairodalomban Turnul Bardosolui. (Igaz, hogy ugyanitt a Bardócz-kősziklát Lapos-falnak keresztelték át.) A szóbeszéd úgy tarrtja, hogy hajdanán, minden valószínűség szerint a 19. század vége felé a Mária-kőt nevezték Oltár-kőnek, és az Oltár-kő volt a Mária-kő. Figyelmesen megnézve a két sziklaalakzatot, az elnevezéseknek ebben a módjában van is némi logika. A Mária-kő nagyon is szárnyas oltárra emlékeztet, az Oltár-kőben pedig kevés képzelőerővel is felismerhető a Szent Szűz a kisdeddel. Írásos bizonyítékot sehol sem találunk, tény az, hogy az első világháború után a mai formában honosodott meg a két sziklaalakzat neve mind a turistairodalomban, mind a köztudatban.
Az Oltár-kőre első megmászás óta szokás szimblólumokat felvinni. Csallner és Keresztes még csak zászlókat tűztek ki, később valóságos építményeket szereltek fel a Délkeleti-pillér teraszára. Románia 1944. augusztus 23-i átállásának, az ún. felszabadulásának 10. évfordulójára 1954-ben a marosvásárhelyi szakik saját kezdeményezésükből szerelték össze a hétméteres vörös csillagot. Ugyanez a marosvásárhelyi gárda állította fel 1974-ben a csillag mellé a hasonló méretű XXX-as számot, amelyet 1979-ben a Hargita megyei pártbizottság utasítására a csíkszeredai hegyimentők egészítettek ki egy római ötössel XXXV-re. Az már helybéli, gyergyószentmiklósi illetékes elvtársak ötlete volt, hogy a 40. évfordulóra az IUPS alkalmazottai hatalmas napkoronggal és negyvenes számjeggyel ékesítették az Oltár-kő tetejét. 1989 decemberének talán legforradalmibb tette az volt, hogy ezt a szörnyűséges monstrumot néhány lelkes sziklamászó leduvasztotta. Néhány évig természetes szépségében magasodott az Oltár-kő, mígnem - megelőzendő másokat - a gyergyószentmiklósi hegyimentők 1995-ben felállították a ma is látható keresztet.
Időrendben az Oltár-kő - és egyben az egész Békás-szoros - második mászóútja az 1942-ben megnyitott Honvédek útja. A második világháború évei alatt a Gyilkos-tónál hegyivadász altisztképző tanfolyam működött, a sziklamászás és a sízés fortélyaira a német hadsereg javarészet osztrák származású kiképzői oktatták az újoncokat. Az említett út kiszegezői ezek közül kerülhettek ki.
Az Oltár-kőre vezető harmadik, új út megnyitását tragikus baleset hiúsította meg. Petriu Puiu és Petrov Iosefina 1948-ban kísérelte meg a Középső-tornyot a terasz tornyától elválasztó látványos repedést megmászását, a balesetet az előlmászóval kiszakadó hatalmas kőtömb okozta, ez zuhanása közben a biztosítókötelet elvágta. Petriu Puiu a Lapos-patak szikláin lelte halálát. Petrov Iosefina a sziklafalon töltött egy nap és egy éjszaka után saját erejéből ereszkedett vissza. 1953-ban Fomino Emil és Bleahu Marcian társaságában fejezte be az azóta Petriu-repedés néven ismert mászóutat.
Az idősebb korosztálybeli hegymászók és szemtanúk faggatásával kiderített adatok számos kiegészítésre és kiigazításra szorulnak. Közzétételükkel szeretnénk olyan személyeket megszólaltatni, akik segítenének az erdélyi hegymászás történetének összeállításában. Amennyiben ez sikerülne, úgy előre is köszönjük az értékes hozzájárulásokat.
Erdélyi helynevek nyomában
Wild Ferenc
Turistaság és Alpinizmus 2.(27.) évf., 3. szám, 1995. június, 23-24. o.
Az írástudók dolgát végzi Kányádi Sándor, mikor Noé bárkája felé c. versében végtelenül egyszerűen és közérthetően fogalmazza meg azt a sokféle kusza gondolatot, érzést, kételyt, amelyek több mint hét évtizede motoszkálnak nagyapáinkban, apáinkban és az én generációmban főként:
Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. A szavakat is. Egyetlen szó, egy tájszó se maradjon kint. Semmi sem fölösleges.
Még zuhog az eső, a költő jósolta "negyvenezer nap és negyvenezer éjjel" kétharmada ha letelt, a vizek még áradnak, most a behajtásban, a behordásban kell segítenünk. Én is térülnék egyet a bárka gyomrába egy tarisznyára való helynévvel a Gyergyói-havasok és a Hagymás-hegység környékéről. Páll Tibi hagyta itt őket, mikor tájszavakkal nem engedték fel a repülőgépre.
Az ember emlékezőképességére nem szabad hagyatkozni. Vajon hányan tudják bizonyossággal azt, akár Gyergyó közvetlen környékén is, hogy a mai turistatérképek Muntele Fighes jelölése, a Fügés-havas a vadegres székely nevét (füge, szőrös füge) őrzi. Hogy a Ló-havas (a Muntele Calului vagy Muntele Luhovos) kétszeresen is kiérdemelte nevét: formája, akár a Gyergyói-medence, akár a Gyilkos-tó felől nézük, lóra emlékeztet, de hosszú időkön át itt volt Gyergyószentmiklós ménesének legelője is. A Gyergyóditró határához tartozó Hajnal-tető, hiába, hogy Aurora-ra románosították és hiába, hogy a községtől hajszálpontosan keletre emelkedik, nevét mégsem a napkeltéről kapta, hanem az egykori tulajdonos Hajnal családról. A Hagymás-hegység északi vonulatát a Csalhóval összekötő vízválasztó gerincen emelkedik egy szerény magasságú domb (1141 m), amely ma is a Dealul Tablei, a "tábla dombja" nevet viseli. A közeli Tosorog és Bistra települések román ajkú öregjei szerint ez a "tábla" az 1918-ig itt húzódó magyar-román határra utal. (Felhívnám a figyelmet arra is, hogy a Király-kő keleti oldalán a "La Table" nevű hely is pontosan a régi országhatár vonalán található.) A Zsedán-patak mentén messzire felnyúló Tosorog település neve azért keltette fel a figyelmünket, mert az itt lakó románok ahelyett, hogy a harmadik szótagra helyeznék a hangsúlyt, mint ahogy azt egy ilyen ősi dák formát mutató név megkívánná, jó magyarosan az első szótagot hangsúlyozzák. Páll Tibornak nem kellett sokat kutatnia a levéltárakban, hogy előkerüljön a település fölött emelkedő havas XVII. századbeli neve: Tó sorok. Tavas vidék lehetett ez valamikor, hiszen nem messzire innen, de már a régi országhatár moldvai oldalán is emelkedik egy hegy: Obcina Lacurilor, "a tavak hegye".
Arra a múltból is akad példa, hogy elírásból, félrehallásból torzultak helynevek. Így lett a Nyíres utakból Nyírcsutak, csupán azért, mert egyszer nem fogott jól a jegyző pennája és az "e" betűből "c" sikeredett. Valamilyen félreértés lehetett az oka annak is, hogy az első világháborút követő években megcserélődött az Oltár-kő és a vele szemközt emelkedő Mária-kő neve. Napjainkban viszont az ilyenszerű elírásokat és félrehallásokat törvényerőre emelték. Turistakalauzban, turista térképeken csak azok a helynevek használhatóak, amelyeket a bukaresti Térképészeti Intézet az ún. hivatalos térképeken feltüntetett. Csupán egyet említenék a számos már-már vicclapba kívánkozó példa közül. A Hagymás-hegységben legeltető békási román pásztorok nem erőltetik a szürkeállományukat a székely nyelvterület helyneveinek románosításával, mindössze a nyelvficamító szittya szavakat alakítják át latin-dák szájformára: így lesz a Kis-havasból Chishovos, a Kerek-kőből Cherecheu, a Vit-havasból Vithos és a vízválasztó főgerincen emelkedő Ló-havasból pedig Luhas. Namármost, a fővárosi térképszakértőnek elegendő egyetlen hibás átmásolás ahhoz, hogy lemaradjon a "h" betű nyele és a Hagymás-hegységről készült összes térképen megjelenjen a teljesen értelmetlen Lunas elnevezés. Gyergyó környékén gyakori a "rez" helynév: Kecske-Rez, Fekete-Rez, Köz-Rez. A helybeliek "tető" értelemben használják. A bécsi Katonai Földrajzi Intézet 1881-ben kiadott térképén ezeket "rész"-nek írták és a helytelen írásmódot későbbi magyar térképek is átvették. A román nyelvű turistatérképek szerzői a "rez"-t "réz"-ként értelmezték és kettőt azon mód le is fordítottak: Arama Caprelor és Arama Neagra. A Köz-rezzel már nem tudtak mit kezdeni, azt meghagyták Chiozrez-nek.
Néhány példával szeretném érzékeltetni azt, hogy mennyire nehéz eligazodnia még egy magyar anyanyelvűnek is a székely helynevek között. Többé-kevésbé ismerősnek érezzük az olyan elnevezések ízét, mint Hancsokos és Csihányos, Büklenő és Lükkenő, Belekenyeres sarok és Tinó Pál vesze teteje, Sóvető-havas és Hidegék loka, mondom, ismerősnek érezzük, székely különlegességnek, mint a kürtős kalácsot. De a Gac bütü, a Mejesz oldal, a Kárhágó és az Usk orotása már megdolgoztatja a képzelőerőnket. (Ez utóbbi, ez az Usk nevű atyafi ugyancsak régen "orothatott" (irtott) errefelé, a név talán még valamelyik ősnyelvész figyelmét is felkelti.)
Ha nekünk nehézséget is okoznak a székely elnevezések, nem így a született bukarestieknek. Ha egy fővárosi hegymászó egy hetet már eltöltött a Békás-szorosban, attól kezdve a környék szakértőjének számít, ha pedig szakszervezeti beutalóval két hetet üdülhet a Gyilkos-tónál, akkor kinyilatkoztatásai megfellebbezhetetlenekké váltak. Így történhetett meg - mégpedig a közelmúltban, a hatvanas évek országos hegymászó versenyeinek idején és egytől egyig botcsinálta bukaresti keresztapák közreműködésével - hogy az Oltár-kőt Bardócz-tornyának (Turnul Bardosului) keresztelték át, a Bardócz-kősziklát Lapos-falnak, a Bardócz-hegyből pedig "Bárdosz polcainak hegye" (Muntele Politele Bardosului) elnevezésű sületlenség kerekedett. A legmegmosolyogtatóbb azonban - már akinek még van kedve ilyesmin derülni - a Lapos-kapu esete. Az évszázadokon á a Gyergyói-medencét Tölgyessel összekötő "Lapos uttya" egyik fontos tájékozódási pontja volt a Lapos kapuja: a Lapos-havas lankás gerincéről a szekereknek itt élesen északnak kellett kanyarodniok és meredeken leereszekdniök a Lapos-havast a Zsedán-havastól elválasztó nyeregbe. Ezt a tájékozódási pontot, ami se nem tető, se nem nyereg, mindössze egy útelágazás a hegy oldalában, a hasonló hangzás folytán nevezték ki "Capu Lapos"-nak, azaz "Lapos Fő"-nek. És ez így jelenik meg azóta is a "hivatalos" térképeken, nekünk pedig ezekhez tartani magunkat állampolgári kutyakötelességünk.
A Likas-zsomboly
Páll Tibor, Wild Ferenc
Erdélyi Gyopár, 2005., 2. szám, 16-18.o.
Hagymás-hegység leglátványosabb és turisták sokaságát vonzó domborzati formái a karsztos képződmények. A terület felépítményében döntő szerepet játszanak a különböző típusú mészkövek, így a karsztosodási folyamatok a hegység kialakulása során és napjainkban is jelentős szerepet játszottak és játszanak. Mivel a hegységben ismertebb, nagy barlangrendszerek még nincsenek feltárva, a felszín alatti karsztosodás formáit kevesen tanulmányozták. Megemlíthetjük Balogh Ernő rövid beszámolóját (Zsombolyok az egyeskői menedékház körül, Erdély, XXXIV. évf. (1937), 7-8. szám), amelyben vázlatosan ismertet hat zsombolyt a Fekete-Hagymásról, a Fehér-mezőről és az Egyes-kő környékéről. A feltételezhető nagyobb, és részben ma is aktív barlangok hozzáférhetetlenek, és csak mesterséges feltárással lehetne kutatásukhoz hozzákezdeni (Kristó A.). Az aknabarlangok sorában a legismertebb a Likas-zsomboly, a Hagymás-hegységben talán az egyetlen, amelynek az alsó barlangjáig el lehet jutni.
A Likas-zsomboly feltárásának története
A zsomboly számunkra is hozzáférhető első írásos említését Gyergyószentmiklós 1864-es, Pesty Frigyes féle helynévjegyzékben találjuk. A szabályos kúp formájú Likasról, tetején "feneketlen kráterrel" a múltban az a tévhit terjedt el, hogy vulkán, mely "időnként füstölög" is. Orbán Balázs nem járt a Likasnál, leírásában a hallottakra támaszkodott, mely szerint a kráterszerű üregből fojtó lég jön és a bedobott lúd Szentdomokosnál jön ki az Oltban. Orbán Balázs nyomában többen is írtak a rejtélyes kráterről, annyi változtatással, hogy néha kacsát dobtak be és az hol a Súgó-barlangnál, hol a Marosban jött napvilágra. Érdekes expedíció címmel a Gyergyó hetilap 1905-ből közöl tudósítást a Likasról. Vass József "derék villanyigazgató mérnök" vezetésével a pünkösdi ünnepeken kis csapat mászott fel a havasra és egy legényt 16-18 méter mélyre bocsátottak le a zsombolyba. A legény elbeszélése szerint a ferdén menő lyuk belsejében mindenütt óriási mennyiségű jég van, jobbra és balra pedig nagy, végtelennek látszó barlangjáratok kezdődnek. A hiányos felszerelés miatt többet nem mertek kockáztatni, de a jövőre nézve nagyszabású feltárási terveket állítottak össze. Ezek után Gyergyó első barlangkutató és vulkanológiai társulata - a helyi turisztikai hagyományokhoz híven - nem sokkal megalakulása után feloszlott. A Likas még évtizedekig megőrizte titkát.
Zárug Lukács 1937-ben, rövid turistakalauzában leszögezi, hogy a Likas mészkőből épül fel, tehát a kürtő nem vulkanikus, hanem karsztképződmény. Néhány évvel később Nagy Ödön (Gyilkos-tó, Marosvásárhely, 1943) bedobott kő zuhanási idejéből következtetett a zsomboly mélységére: "Több száz méteres mélységről van itt szó, de kérdés, hogy az-é a fenék?" Az ilyesfajta mélységmérést többször is megismételhették, mert mázsányi kő és farönk halmozódott fel a zsombolyban, a nyílás körül pedig már semmiféle mozdítható tárgy nem akad. A kíváncsi kirándulók ne csak ludat és kacsát, de köveket is vigyenek magukkal, ha dobálózni akarnak.
A zsomboly feltárása végül is a szabadesésnek köszönhető. Schwarz Ernő kalandvágyó gyergyószentmiklósi fiatalember 1947 júniusában a fejébe vette, hogy ha törik, ha szakad, ő lejut a lik fenekére. Hát ... szakadt! A háromtagú expedíció felszerelése egy vastagabb kötélből és egy vékony, elnyűtt szénalekötő madzagból állt. Ernő a "tűzoltózásnak" nevezett rendkívül fárasztó módszerrel kezdett ereszkedni. Mikor ereje elhagyta, a fogaival próbált megkapaszkodni, ezek sorra kitöredeztek s végül a kötél is elszakadt. Szerencséjére korai időpontot választott, mikor még vastag hókupac fedte a zsomboly fenekén dárdaként meredező karókat. Társai élelmet és pokrócot dobtak utána, a befolyásos papa pedig a város minden számba jöhető személyét mozgósította a mentéshez. Másnap tűzoltók, erdészek húzták a felszínre hősünket.
A Likas-zsomboly rejtélye végül is 1958 augusztusában oldódott meg. Az Ifjúmunkás hetilap marosvásárhelyi intézmények segítségével nagyszabású expedíciót szervezett. Néhány szálfával áthidalták a zsomboly nyílását, majd Both Károly túravezető székhevederes csörlővel leereszkedett. A jégdugót elérve cigarettafüst segítségével megkereste az alsó szintre vezető jégkürtőt. Az expedíció második és harmadik napján módszeresen átkutatták a zsombolyt és környékét, az eredményekről az Ifjúmunkás 1958 szeptemberi számaiban olvashatunk. Zöld Lajos, az expedíció vezetője az eseményekről számolt be (Három nap története), Both Károly a feltárás részleteit ismertette (Megtisztelő feladat volt), Kristó András a zsomboly és környéke földrajzi-földtani jellegzetességeit írta le (Geológus szemmel), Zrínyi Endre pedig az élővilágot (Növény, állat, rovarvilág). A számos fénykép mellett közölték a zsomboly hozzávetőleges vázlatát is, melyen a mélységet 30 méterre becsülték fel. Az Ifjúmunkás expedíciója egyben a Keleti-Kárpátok első komoly zsombolyfeltárása is volt.
Ezekben az években járhattak a brassói Armata SE hegymászói a Likasnál, de a zsombolyt ők is csak szemmel mérték fel. Így a szakosztály akkori edzője, Emilian Cristea 80 méteresnek írja le az aknabarlangot, melyből 40 méterre becsüli a függőleges szakaszt.
A zsomboly pontos feltérképezésére 1964-ben került sor, a munkát Stefanik György és Frecska József, az FTC Barlangkutató Szakosztályának tagjai végezték el, vázlatukat a Karszt és Barlang folyóirat 1964. évi I. számában közölték. Méréseik pontosságáról 1977-ben magunk is meggyőződhettünk.
A Likas-zsomboly megközelítése
A Hagymás-hegység északi vonulata a Békás-patak és a Kis-Beszterce vízválasztóját képezi és a Pongrác-tető és a Nyerges-nyak közötti 2,5 km-es szakasz a Békás-patak és a Maros vízválasztója, a Keleti-Kárpátok főgerince. Ebből a gerincből a Likas-havas magasan kiemelkedik, szabályos gúla formája élesen szembeötlő mind a Gyergyói-medencéből, mind a környező csúcsokról.
Gyilkos-tó üdülőtelepről kék keresztjelzés vezet a Likas-tetőre, az út hossza 15 km és 705 m szintkülönbséget kell legyűrnünk. A jelzés az üdülőtelep központjából indul, kezdeti szakasza közös a Gyilkos-tó körút piros keresztjelzésével. A Tó farkánál, a Cohárd-patak beömlésénél a piros kereszt DK-nek kanyarodik, a mi jelzésünk a cohárd-pataki fakitermelőútra tér. Elhaladunk az erdészház mellett és fél kilométer után elérjük az autóút végét. A völgyön lezúduló felhőszakadások a régi szekérútnak még a nyomát is elmosták, a patak medrében, sziklákon, apró vízeséseken át kapaszkodunk. Hatszáz méter után kitágul a völgy, és fokozatosan megjelenik a szekérút is. Irtás peremére érünk, az eddig zajos Cohárd-patak itt csendesen szivárog át egy mocsaras lapályon. Követjük az ÉNy-nak emelkedő szekérutat és egy kilométer után felérünk az 1207 m magas Hátsó-Cohárd-nyakba, más nevén Cohárd-patak fejébe. A jelzés ny. irányban folytatódik és vadászösvényen vizenyős tisztás felé irányít, ahol szarvasetetőt, sózót és dagonyázóhelyet találunk. Összetákolt állványt fedezhetünk fel a bükkfákon, ez a környék egyik legjobb leshelye. A vadászösvény ÉNy-nak kanyarodik, előbb sűrű erdőben vezet, majd a kiterjedt Likas vesze dk. oldalán kapaszkodunk mintegy kilométernyit. Hatalmas S betűt leírva jutunk fel a Likas dk. hegylábára. ÉNy-nak tartunk, a messziről látható magasles felé, de előtte 50 méterrel keskeny ösvényen kivágunk balra a bozótos, csutakos vészből. A Likas-puszta dk. nyergébe érünk, ahol már ízelítőt kapunk a havasról nyíló panorámából. Esztena előtt jól megépített út harántoz ny. irányba a Likas-nyakig, ahonnan kék pontjelzés ereszkedik a Nyerges-nyakba.
A kék keresztjelzés a puszta keleti peremének még megmaradt néhány fenyője mentén ÉNy-nak irányít. Útba ejtjük az esztena "kosarát", ezért készüljünk fel a népes kutyafalka fogadtatására. A csúcsig emelkedő meredek legelő túránk legfárasztóbb szakasza, 650 m kapaszkodás után érünk fel a déli hegyláb élére. A jelzés előbb az előcsúcsot borító sűrű erdőbe, majd az 1675 m magas Likas-tetőre vezet.
A Pongrác-tetőről sokkal kényelmesebben juthatunk fel a Likas-havasra, mint a Gyilkos-tó üdülőtelepéről. A Pongrác-tető a Gyergyószentmiklóst Búrabékással összekötő (az autóstérképeken: Gheorgheni - Bizac) 12C jelzésű úton van, Gyergyószentmiklóstól 16 km, Gyilkos-tó üdülőteleptől 8 km távolságra. Az innen a Likas-havasra vezető út hossza mindössze 5 km, a szintkülönbség pedig 418 m. A Pongrác-tetőről (1257 m) é. irányba indulunk el és 2,5 km-en az együtt haladó kék és piros sávjelzéseket követjük a Nyerges-nyakig (1380 m). A Nyerges-nyakban szétválik a két jelzés, a piros sávjelzés balra tart és a Gyergyói-havasok főgerincét követi a Kelemen-havasokig (32 km). Északi irányba, kevés túlzással, személygépkocsival is járhatónak mondható út ereszkedik Hágótő és Tölgyes felé. A mi kék sávjelzésünk ÉK-nek folytatódik, de mindössze 800 méteren követjük. A forrásnál jobbra ágazik a kék pontjelzés, mely 750 m után a Likas nyaka 1431 m magas nyergébe vezet. Innen a csúcsra egy kilométeres kemény kapaszkodó húzódik.
Érdemes néhány szót szólnunk a csúcsról nyíló panorámáról. A Likas-tető a Hagymás-hegység egyik legnevezetesebb kilátópontja. Észak felé a Vit-havas, a Tölgyes és a Besztercei-havasok látszanak. ÉK-nek - a Fügés-, a Kupás- és a Lapos-havasok mögött - a Hegyes és a Csalhó emelkedik. DK-nek - a Juh-patak völgye fölött - a Fekete-Hagymás, a háttérben pedig a Nagy-Hagymás. Nyugati irányban, a Gyergyói-medencén túl a Görgényi-havasok magasodnak. Tiszta időben ÉNy felé, a Gyergyói-havasok é. vonulata mögött a Kelemen-havas látszik.
A Likas-zsomboly leírása
A zsomboly a Likas-csúcsról ÉK-re nyílik: a tető sziklás magaslatáról előbb a keletnek hosszan elnyúló dolina aljába ereszkedünk, majd a bemélyedés keleti peremétől É-nak kanyarodva 70 m után kör alakú tisztásra, a zsomboly nyílásához érünk. A Román Tudományos Akadémia Természetvédelmi Bizottsága védetté nyilvánította a képződményt.
A zsomboly mindössze 52 m mély és három jól elkülönülő szakaszra oszlik. A felső szakasz 35 m függőleges kürtő, melynek átmérője felül 8 m, legszűkebb részén 3 m, az aljban pedig 9 m. A kürtő fenekén 3 m vastag jégdugó képződik, ezen akad fel a sok bedobált kő és fadarab. A nyár folyamán a jégdugó nyugati szögletében szűk nyílás olvad ki, ezen át lehet a jégtömb alá ereszkedni. Innen kétméteres függőleges szakasz után meredeken lejtő járatba jutunk, melyet 17 m után törmelék zár el. A barlangász szaknyelv ezt "álfenéknek" nevezi, mert nem zárja ki a továbbjutás lehetőségét. Az aknabarlang májusban és júniusban a leglátványosabb, ilyenkor a hókupac magassága eléri a 3-4 métert, a falakat csillogó jégburok fedi, az áthajlásokban pedig hatalmas jégcsapok és jégdrapériák csüngenek. Május és november között 30-35 cm-t olvad a jég, a havazás beálltával képződése újra kezdődik. A hőmérséklet-különbség miatt a nyílásnál valóban érezhető a "kráterből kiáramló fojtó lég", nyáron hideg, télen pedig meleg enyhe légáramlás formájában. Időnként párafelhő is lebeg a zsomboly fölött, "füstölög a vulkán". Végtelen oldaljáratok sajnos nincsenek az aknabarlang falában. Vass József expedícióján a rossz megvilágítás miatt 2-3 méteres beszögellések tűnhettek annak.
A leereszkedéshez nélkülözhetetlen a korszerű felszerelés (40 m hágcsó és biztosítókötél) és a barlangász szakértelem. Az ereszkedés még viszonylag egyszerű, a feljövetelt azonban megnehezíti az, hogy a kürtő falai szinte mindvégig áthajlóak. Mindezek mellett ajánlatos valakit a felszínen hagyni és előzőleg az üdülőtelepen a Hegyimentő-szolgálatot (Salvamont) is értesíteni, mert gyakran hetekig senki sem vetődik a Likas környékére.
Kristó András feltételezését, mármint hogy a Hagymás-hegység mélyében nagyméretű és aktív vizes barlangok rejtőzhetnek, személyes észrevétellel szeretnénk megerősíteni. A turistakalauz térképeinek kiegészítésekor, 1985 nyarán többek között tüzetesen bejártuk a Likas-havas nyugati, a Sötét-Putna felé eső lejtőjét is. A nyár rendkívül száraz volt, hetek óta nem esett, a felszíni patakok vízhozama feltűnően alacsony volt. Ennek ellenére a Sötét-Putna autóútját szinte százméterenként keresztezték a Likas aljából fakadó, nagyon bőhozamú források vízfolyásai. Ez a jelenség nagyméretű vizes barlangok létezésére utal, amint ugyancsak erre utal a Békás-szoros alsó végén fakadó, egész évben állandó vízhozamú és egész évben állandó hőmérsékletű Mária-karsztforrás is. Ha a gyergyói barlangász-társadalom teljes idejét nem kötné le a Súgó-barlang 125 m hosszú főjáratának tanulmányozása, a Likas-zsomboly álfenekének kibontásával talán országos jelentőségű feltárásra nyílna alkalom.
Ha a túránk kiegészítéséül szeretnénk megmászni a Kis-havas sziklás csúcsát is és körútként befejezni a kirándulást, úgy a Likas-nyakból déli irányba szerteágazó juhcsapásokat követve, félkilométeres meredek kaptatóval feljutunk előbb a Kis-havas magasabbik (1625 m), erdős csúcsára, majd apró tisztások során balra harántozva a két csúcs közötti nyeregbe. A gerinc élén keskeny ösvény húzódik, mely a turisztikai szempontból nevezetesebb 1616 m magas sziklás csúcsra vezet. A kilátás a Likasról nyíló panorámához hasonló, de déli irányban sokkal látványosabb.
A szirtek között, a meredek lejtőkön még látható a sárga tárnics, a "dancura" egy -egy csoda folytán megmaradt példánya. Állománya valaha sokkal gazdagabb lehetett, erre utal az is, hogy a környék gyergyói ismerői a Dancurás névre esküsznek. A temészetjárók Nyírcsutaknak nevezik a havast. A Hagymás-hegység első részletesebb turistatérképe (Zárug testvérek, 1943) az 1913-as osztrák katonai térképre alapozott, ezen pedig a Nyírcsutak-nyereg nevét (ami eredetileg "Nyíres utak" volt) tévesen az egész hegytömbre vonatkoztatták. Az ennél régebbi leírások és térképek (lásd többek között: A magyar szent korona országainak megyei térképei, Budapest, 1880) következetesen Kis-havasnak nevezik a sziklás tarajú csúcsot és így ismerik a környék pásztorai is. A likasi esztenánál Chişvoş, a fügesinél Chişhovoş formában is használják. (Dancurusnak, vagy Dancurásnak a Likastól ÉK-re, a Kupás-havas vízválasztóján emelkedő csúcsot nevezik). Mindenképpen indokolt tehát, hogy az általánosabban ismert, de helytelen elnevezések helyett a régebbi és a nép ajkán ma is élő Kis-havas nevet használjuk.
A kisebb-nagyobb sziklafalakat kerülgetve bejárható Kis-havas jellegzetes, minden környékbeli csúcsról és a Gyergyói-medencéből is szembetűnő sziklataraja. Mivel ez az út meglehetősen nehéz és helyenként veszélyes is, az óvatosabb kirándulóknak azt ajánljuk, hogy térjenek vissza a két csúcs közötti nyeregbe. Innen a lejtőn k. irányba ereszkedve elérhetik a Kis-havas ék. oldalát harántozó szekérutat. Ez az út virágszőnyeges kaszálókkal, vegyes erdőfoltokkal tarkított széles hegyhátra vezet, a likasi pásztorok ezt a területet Suhârzel-nek nevezik. A szekérút DNy-nak kanyarodva a Km 20+500 pontnál, a Hősök temetőjével szemben éri el a Gyergyószentmiklós - Gyilkos-tó műutat.- |
|
