Petrovszki Ági - Budapest
Hargita gerinctúra 2011 augusztus 1-6

Gagyi Endre - Sopronkövesd
Kelemen-havasok kutyaszán túra - 2009. 02.14-15.

Horváth Balázs - Komárom
Csukás téli túra - 2006. december. 27- 29

Deborah -Fanwood, New Jersey
Piatra Craiului - A Romanian National Park

Szabó Timea - Budapest  
Retyezát túra 2005. december. 25-29.

Erdély: Hargita gerinctúra – kék túraútvonal
2011 augusztus 1-6.

Útvonal:
Vonat: Budapest – Gyergyószentmiklós
Autó: Gyergyószentmiklós – Libán-tető
Gyalog :
1.nap:    Libán-tető - Osztoros csapása (I. áfonyás) – Gőzős-tető –Fertő-tető –Fertő-nyereg (15 km)
2.nap:   Fertő-nyereg – Bánya-tető – Madarasi Hargita – Súgó Vendégház – Hágó – Heveder – Hargitafürdő kaolin ülepítő  (23 km)
3.nap:   Hargitafürdő – Borhegyese – Tolvajos –tető – Karós-puszta – Tekerő pusztája – Hirtelen-puszta –Lucs-tőzegláp  -Szentimrei Büdösfürdő  ( 16 km)
4.nap:   Büdösfürdő – Bakratás-tető – Hosszú-hágó – Kakkuk-hegy – Mitács-hegy – Jáhoros-puszta – Nagy-Piliske – Bányász-patak – Tusnádfürdő ( 18 km)
Vonat:   Tusnádfürdő – Gyergyószentmiklós, Gyergyó – Budapest

Résztvevők:
Profi hegymászók:

Amatőr túrázók:

Élménybeszámoló tömören:
HARGITA
Vártam, hogy megszólítasz,
Suttogod évezredes titkodat,
Kerestem a fenyvesek mögött
Bölcs Mindent-tudódat.

Talán gyorsak voltak a léptek,
A városi lélek-szmog lassan oldódott,
Mert látni csak színes ruhád tudtam,
Suttogásod belém nem hatolt.

De oltottad a vágyat,
Hogy visszatérjek újra,
És minden gondolatom
Tisztaságod szívja.

Élménybeszámoló részletesen:
Előre jelzés esőt ígért, de mi úgy éreztük, hogy mindenre fel vagyunk készülve. Mint a városból kiszabadult gyermekek vetettük magunkat az áfonya bokrokra és szamócára, ami lilára színezte kezünket-szánkat.  Vicces volt és rém randa.
Alig hagytuk el Libán-tetőt, forráshoz értünk. Mi, akik már a palackos vízben sem bízunk, minden félelmünket félre dobra meregettük kulacsunkat a vályúba. Borvizet ittunk. Kellemesen szénsavas, kicsit vasas, és nagyon friss. Vulkanikus hegyvonulat ajándéka Hargitán, hogy lépten, nyomon borvíz források fakadnak.
Elvarázsolódtunk a levegő tisztaságától, a fenyves méltóságától. És élveztük szabadságunkat, hogy elég bátrak voltunk útra kelni, és egy rövid időre magunk mögött hagyni a civilizációt, a mindennapi kötelességeket és a felelősséget (négyen összesen 13 gyermeket).

Míg csodáltuk az égbe meredő fenyőket elkezdett esni, és hamar rájöttünk, hogy nem a fentről jövő csapadék a gond, hanem a térdig érő fű. Estére, mindenkinek tocsogott a bakancsa a víztől. Néha elállt, így értünk Fertő-nyeregbe, ahol a pillanatnyi szünetet kihasználva sátra állítottunk, és megpróbáltunk lehető legszárazabb fát gyűjteni. István vizes fával is tud tüzet rakni! Sőt, még zuhogó esőben is tud húst sütni, ízletest, olyat, amit az ázott ember álmodni sem mer.
Indulás előtt rémisztgettek minket a Hargitán kószáló medvékkel, akik alig várják, hogy vénasszonyok (magamra értem) rágós húsán lakmározzanak. Hiába próbáltunk a legbiztosabb forrásból információt szerezni, István nem tartott előadást medve-kérdésből. Még ott fent sem, mikor elereszkedett a sötétség és a dupla falú sátor volt az egyetlen mentsvár. 4 nap alatt sikerült szűkszavú székely vezetőnktől megtudni, hogy:

Én hasonló képen tettem hajnali 3-kor, amikor szent meggyőződésünk volt Anikóval, hogy medve rángatja a kajás tasakot. Anikót ugyan nem püföltem lilára, de három fejlámpával kirontottam a sátorból – medve nem volt se itt – se ott. Viszont sikerült Istvánt felvernünk édesded álmából, aminek az lett a következménye, hogy a következő sátor helyeket medve biztos területeken ácsoltuk. Népes medve sereg ellenére a 4 napos túránk alatt csak medve nyomokat és medve ürüléket láttunk. Bevallom, beértük ennyivel!
Isten kegyelméből másnap verőfényes napsütésre ébredtünk. Ami ruhánk még este nem ázott el, az most kondenzvízben úszott a sátor közepén. Így kerültek a gumipókok a fenyőfa ágaira és lógott gatya, pulcsi, zokni a napsütésben.  Két nadrág már csak az útjelző táblán talált helyet magának, és csak reméljük, hogy a két túrakerékpárost nem azért láttuk újra meg újra félóránként, mert a gatya takarta a helyes irányt?!
Kicsavargattuk a maradék vizet a bakancsokból. Megállapítottuk, hogy az olcsóbb baki gyorsabban szárad, sajnos a bőrbakancsok még másnap is vizesek voltak. Még egy-két jó tanács kezdőknek: eső ellen köpönyeg, lábzsák és gyorsan száradó bakancs. Napsütésre kalap és min. 50 faktoros krém. A zsákod legyen csípőre ültethető, és eszedbe ne jusson 3 kilósnál nehezebb sátrat cipelni. Bot kell, főleg a lápos részeken, de azt ott az igazi faragni. Szalonna és pálinka, kötelező.
Reggeli tűz mellett ki a kávét-teát készítgette, ki a talpbetéteket forgatta roston, ki a sátorban aludta ki éjszakai rémálmait. Ücsörögtem a farönkön, békés volt minden, tiszta és egyszerű, ami bennem félelem volt, az a párával együtt ott eloszlott. Minden lelassult. A felhők is lassan kúsztak az égen, a táj is lassan ébredt. Orsival lesétáltunk a forráshoz, megtöltöttük a kulacsokat, közben eszegettük az áfonyát, a szamócát. Mesebelien igaz volt!
 Vezetőink reggelihez láttak: kenyér, szalonna, hagyma, még az esti sült hús is terítékre került. Én zavartan kotorásztam zsákomban és úgy éreztem, hogy a reggelire szánt müzli szeletem ebben a térben és időben szörnyen nevetséges. Minden porcikám energia után kiáltott, és egy pillanat alatt átértékeltem vércsoport szerinti diétámat, mert éreztem, hogy a túléléshez az kevés. Így került minden reggel parázsra a szalonna és a vargánya, amit Orsi gyűjtögetett nap mint nap. Házi kenyeret és lila hagymát is szereztünk. Együtt fantasztikus volt.
Miután kiszárítottuk a sátrakat, összecsomagoltunk és kezdetét vette egy hosszú nap: 23 kilométer állt előttünk. Elindultunk meghódítani a Madarasi Hargitát, és onnan még annyi Hargitafürdőre. Bánya-tetőre menet a fenyőerdő felfele ritkult, és a földet áfonya szőnyeg borított, a nap besütött és a fák lábát puha moha fedte. Szinte látni lehetett a sok kis erdei manót, akik a dombocskák mögül leselkednek.  Aztán elértük az „ezüst erdőt”. A fenyőfákat ezüstszínű zuzmó lepte be, elpusztítva ezzel a fákat. Eszünkbe jutott a népmese a királylányok és az öreg bakáról.
Madarasi Hargitára felérve elfogyott az erőnk, és úgy döntöttünk, hogy a Súgó Fogadó vendégszeretetét kihasználjuk. A babaleves is tud vérré válni, mert a csapat új erőre kapott és „felszaladtunk” a hágóra, hogy onnan kémleljük a messzeségbe honnan indultunk reggel, és ahova igyekszünk estére. Ezeket a távolságokat a városi csőlátásom fel sem tudta fogni. Hitetlenkedve kémleltem a távolt, mert már délután volt, és még 12 kilométer előttünk.
Néhány pásztorkutya megdobta az adrenalin szintünket, és újra felvettük a ritmust: Enikő fényképezte a virágokat, Orsi szedegette a gombákat, Anikó megpróbált térdhajlítás nélkül áfonyát szedni, én meg medve nyomok után kutattam. Végre megleltük az első medve lábnyomot, pici bocsé volt, nagyobb medve is járt vele, de az is még fiatal lehetett. Nyugtalan és fáradt volt mindenki, és még csak eztán jött a nap fénypontja. Le kellett ereszkednünk a gerincről a völgybe, és ezt az ösvényt a víz kimosta, lábunk kavicsokon és köveken botladozott. Ettől kezdve több leejtőt nem kívántunk! Este volt mire a faluba értünk. Kifutott a vér a lábunkból, a hátizsákok mázsásnak tűntek. Felvertük a sátrakat és kinyúlva vártuk a vacsorát. Betti fantasztikus gombapaprikása álomszerű volt aznap este.
Harmad nap a sátorból kikukucskálva megdöbbentő látvány fogadott. Patak túlpartja egy hajdani kaolin bánya ülepítője volt, ami mára holdbéli tájnak tetszett. Hófehér vízmosta dombok és árkok szövevénye az egész völgyet beterítette. Izgalmas volt, így gyorsan fel is kapaszkodtam, hogy a reggelt ott köszöntsem. A patak ezen oldalán zöldellő virágos réten álltak a sátrak, mögöttünk fenyves, a tó túlpartján Hargitafürdő. Ekkorra már nomád életmódunk megérlelt egy kiadós fürdést, de a tó bármilyen csábító is volt, nem volt alkalmas pancsolásra. Így beértük a kulacsok víztartalékaival és fényesre suvickoltuk magunkat a törlőkendőkkel.  Reggeli, csomagolás, vízhólyagkezelés után nekivágtunk a „laza” napnak, csak 16 kilométer volt kitűzve, és nem gondoltuk, hogy ez lesz a legnehezebb. Pedig lefele indultunk Tolvajos-tetőnek, ott még egy kiadósat pihentünk is, míg István felderítette a nyájat, és kerülő utat keresett a kutyák miatt. De Tekerő pusztáján összetűzésbe keveredtünk a pásztorkutyákkal, és botokkal, kővel, némi szalonna darabokkal és persze paprika sprayjel menekítettük gatyaszárunkat. Nem gondoltuk volna, hogy nem a sötét fenyvesek mélyén dörmögő medvétől kell félni, hanem a napfényes réteken legelésző nyájőrző kutyáktól. És a túra alatt ezt is megtanultuk:

Így aztán gyakran emlegettük azokat a regényeket, amiben a pásztor vendégszerető, jólelkű atyafi, és sajttal, puliszkával kínálja a vándort. Cserébe fütyülős pálinkát és a világ híreit kapja… István látva, hogy ez minket mennyire csalódottá tesz, másnap reggel bográcsban főtt, brindzás puliszkával ébresztett. Szóhoz sem jutottunk, úgy faltuk.
Haladtunk (inkább vánszorogtunk) Szentimrei Büdösfürdő felé.  Gyönyörű réteken át, medvék nyomában. A frissen felforgatott kövek, kisebb sziklák mind azt bizonyították, hogy előttünk medve csemegézett ott. Lucs-tőzegláp mellett kavicsos útra értünk, innen már nem volt messze a falu, csak 3 km-t kellet volna kapaszkodón haladni. De kedvünket szegte az úton száguldozó autók pora, amitől percekig csak fulladoztunk.  Mivel más út nem vezetett fel, így lestoppoltunk egy sódert szállító teherautót. A sofőr végtelenül kedves volt, szabadkozott, hogy a fülkében már nincs hely, népes családja ücsörgött benne, de nekünk nagyon jó volt fent a platón is. Felértünk a faluba, és szerettük volna megköszönni a fuvart, de megmentőnk nem fogadott el pénzt. Sőt, útravalónak odaadta a lent töltött borvizes palackját is. Okos szemű kisfiát kenyereztük le egy kis édességgel, amitől teljesen zavarba jöttek. István táborhely után nézett, mi addig vegyültünk: beszélgettem Mariska nénivel, aki éppen akkor tért vissza tehénkéjével az erdőből, még a tehén szája is lila volt a sok áfonyától. Hívott minket az utcájukba sátrat verni, ahol szépen lekaszálta a szomszédja a füvet. Szerintem azóta csalódottan emleget minket, mert mi lent a „mofetta” fele táboroztunk le.  Csinos kis tisztás volt, tűzrakóval, körülötte padokkal, hegy felöl fenyők, lejjebb faházak. Nomád sátrazás luxus körülményekkel! És ehhez wellness szolgáltatás is járt: kis erdei ösvényen, a patakon átkelve gyógyító gázfürdőbe ülhettünk. Az itt feltörő kénes gáz gyógyítja az ízületeket, a köszvényt, a reumát. Mintha nekünk találták volna ki! Bele is vetettük magunkat bokáig, mert ez csak addig ér, de a helyiek szerint ez is rendkívül hatásos. Felvillanyozott, hogy kedves emberekre leltünk. A mofettában tízen ücsörögtek elfoglalva az összes helyet, és látszólag örökre odaaszalódva. Bevetettem minden leleményességemet, megegyeztem a nénikékkel, hogy ők a fiatal-asszonyok, mi pedig a vén-banyák, és ezen olyan jól mulattak, hogy rögvest helyet kaptunk a „tömegben”. Anikó lemaradt a show-ról, mert ő az alvás kúrát választotta kristály tiszta levegővel. Elhatároztuk, hogy lecipeljük vacsora előtt, így fejlámpákkal keltünk újra útra a fiatalító gázforráshoz. Izgalmas volt! Egy teremtett lélek sem botorkált már a házak között, és a mofetta minden helye a mienk volt. Buli volt!
Utolsó reggel korábban ébredtem, mint a többiek, és leosontam a mofettába. Jó volt ülni a házikóban egyedül, friss volt a levegő, szinte már hideg, lábamat melegítette a gáz. Ezek a pillanatok azok, amiket szeretnék megőrizni és megosztani szeretteimmel. Úgy éreztem, hogy ott minden kerek.
Reggeli puliszka mindenkinek erőt adott, és kedvet csinált, hogy talpra álljon és elgyalogoljon Tusnádfürdőig. Már rutinosan éreztük az óra múlását, és a megérdemelt pihenők 5-10 percét kihasználtuk: sütkéreztünk, hemperegtünk a fűben, szalonnáztunk, pénzt szárítottunk. Olyan mezőkön haladtunk át, ahol a magányosan álldogáló óriás fenyők közül néhány kidőlve, levedlett levéllel és hánccsal nyújtogatta ágait. Némelyik olyan volt, mint egy dinoszaurusz csontváz hatalmas bordákkal. Tusnád fele közeledve a mezők egyre tágasabbak lettek, megjelentek a lombos fák, a több száz éves bükkök, elértük Mitács-pusztát, és megelevenedtek Wass Albert regényei.  Itt már kevesebb volt a forrás, és a nagy melegben gyorsan apadt vízkészletünk. Nehezítette a helyzetet, hogy Jáhoros-pusztánál nyájat láttunk, ezért kerülőt tettünk. Úgy gondoltuk, hogy Nagy-Piliske oldalában a vadászháznál forrást lelünk, de a terepjárók eltaposták a forrást. A remélt forráshoz menet kiöntöttem Anikó kulacsából a felmelegedett vizet, még jól ki is ráztam, hogy nehogy egy csepp is maradjon benne, így a hátralévő néhány órára nem maradt vizünk. Négy napos túránk végéhez közeledtünk, de még előttünk volt a leereszkedés. A vadászháztól már láttuk Tusnádfürdőt a völgyben, és felrémlett Hargitafürdőre való érkezésünk térdfájós pillanata, és mindent megadtunk volna, hogy a leejtő emelkedővé változzon. 
A csapat elfáradt. Türelmünk elszállt. Enikőt nem lehetett megállítani, székely káposzta látomása volt, és már csak az lebeget a szeme előtt. Anikó két bottal küzdött az iszapban, és nem tudta eldönteni melyik térdét használja ( a jobbat vagy a jobbat), miközben Orsi hátulról dirigálta: - Fuss Anikó, fuss! Úgy könnyebb! ( mint kiderült, a laza rugózás technikát ajánlgatta jóhiszeműen a meredek útra)Hát persze, hogy se Anikó, se más nem tudott már futni, és a csiga is „huss” lett. Én meg kiakadtam Orsin, és kértem, hogy fusson Ő, minket meg hagyjon békén, éppen elég bajunk van.
És még az út is járhatatlan volt. Fent a kidőlt fák állták utunkat. Medve törte ösvényeken lehetett csak átbújni, de a hátizsákokkal ez nagyon nehéz volt. Aztán megjelent az „ember”. A fakitermelés esztelen, őrült és környezet romboló nyomain kellett átküzdeni magunkat. Az ösvényt széttúrták a hatalmas gépek, a víz már nem találta medrét, folyt az úton, bokáig érő sarat hagyva, és a sártengerben elakadt rönkök akadály pályaként szórakoztattak minket.
De leértünk! Megcsináltuk! Pontosan nem tudjuk, de körülbelül 72 kilométert gyalogoltunk 4 nap alatt. Büszkén és fáradtan pózoltunk Tusnádfürdőre érkezésünkkor. Nagyszerű érzés volt.
Nagyon hálásak vagyunk Istvánnak és Bettinek a türelmükért. Nem lehetett könnyű elviselni négy emancipált, öntudatos nőt. Igaz, István megdicsért minket a 4 napos teljesítményünk miatt – és ezért már érdemes volt küzdeni! Én nagyon örülök, hogy mindenkinek sikerült, és ez a kis kóstoló Erdélyből sok jó ötletet és lelkesedét ad a további túrákhoz.

Isten áldjon Mindenkit!
Petrovszki Ági

Gagyi Endre - Sopronkövesd
Kelemen-havasok kutyaszán túra - 2009. 02.14-15.

Képek a túráról

Nagy élményben volt részem, melyet szeretnék veletek is megosztani:
60. születésnapomra két napos kutyaszán kirándulást kaptam a családtól. Nagy meglepetés volt, nem is álmodtam ilyenről.
Éjfél felé érkeztünk meg Endre fiammal Gyergyóba, egy panzióban volt fenntartva hely.
Másnap csak délben kezdődött a program. Eredetileg a Hargitáról volt szó, de kevés volt a hó idén, most lett csak télies az időjárás - ezzel nagy szerencsénk volt. Így a Kelemen havasokba vittek. A Maros mentén lementünk Maroshévízig (Toplica), onnan ki Borszék felé, aztán egy emlékműnél balra fel a völgyön . Innen még jó sokat mentünk fel a völgyön, itt lehet felmenni a Pietroszra is.
A kutyaszán tulajdonosai, a kutyák gazdái egy házaspár, Orsi és Bálint, magyarországiak, az alföldön laknak. Van egy VW kisbuszuk, annak a hátsó részén vannak fülkék, ott vannak a kutyák. Nem gondolná kívülről az ember, hogy befér oda 11 husky kutya. Az autó tetején pedig két szán. Fel vannak pakolva szépen.
Mentünk egy darabig az autóval, aztán következett a kipakolás. Le a szánkók a tetőről, pakolás a szánkókba, aztán kezdték befogni a kutyákat. Nem kicsi munka ezt lebonyolítani. De a kutyák hihetetlenül kedvesek, szépek. És nagyon barátságosak, az első kedves szóra megnyalogatják az ember kezét, sőt az arcát is ha oda tartja. Nagyon fegyelmezettek, ostorról, fegyelmező eszközökről szó sincs. Alig várják, hogy befogják őket és hogy indulhassanak. Induláskor a szánkót az autó vonó horogjához kötötték, mert annyira mennének már a kutyák, nem várják míg mindeniket befogják. Menet közben ha meg kell állni akkor egy nagy vaskampót nyomnak bele a hóba, azzal fékezik a kutyák mehetnékjét.
A 11 kutya két egymás után kötött szánt húzott. Így elég hosszú a szerelvény, éles kanyart nem lehet vele bevenni.
Az egyik szánkóban Endre ült, a másikban én, a hátizsákunkat az ölünkben fogtuk, mert alattunk is tele volt mindenfélével a szánkózsák. A hajtók, Orsi és Bálint pedig a szán hátulján, a talpakon állva irányították és próbálták egyensúlyban tartani a szánokat. Szerencsénk volt, egyet sem borultunk.
Így jó nagy súllyal megpakolva elindultunk felfelé, nagyon sajnáltam a kutyákat, de azokon látszott, hogy nagyon élvezik a dolgot.
De az úton amelyiken elindultunk kidőlt fenyőfák voltak keresztben. Kettőn átküzdöttük magunkat, aztán visszafordultunk. Mentünk lefelé a szánkókon a völgyön, mentek a kutyák mint a szél. Itt már a hátsó szánt Endre vezette, mert Orsi hozta az autót. Aztán egy újabb völgynél lehagytuk az autót és elindultunk felfelé. Mentünk kb. 12 km-t, vittek a kutyák. Aztán már esteledni is kezdett, egy gyönyörű helyen, ahol már rég semmi emberi nyom nem volt, letáboroztunk. Magas fenyőfák között, patak partján, hallatszott a csobogása, de úgy be volt fagyva, hogy alig sikerült Orsinak olyan helyet találnia, ahol vizet tud venni a patakból teának.
Bálint és Orsi elkezdték kifogni a kutyákat, a fenyőfákhoz vékony drótkötelet kötöttek, ahhoz voltak kikötve a kutyák, félkörben a táborhely körül. Endrevel mi tüzelőt gyűjtöttünk, kicsi fűrésszel egy kidőlt fenyőfáról vágtuk le az ágakat. Persze ezek nem csak nedvesek voltak, hanem tele voltak hóval, jéggel is. A fenyőfák alsó részén található száraz ágakból sikerült begyújtani a tüzet - nem könnyen. Utána raktuk rá a vizes-havas ágakat is, a sok füst mellett azért a tűz is égett. Nagyon jól esett a tűz mellett álldogálni, mert nagy meleg nem volt.
De az álldogálás előtt fel kellett állítani a sátrakat is: egyiket Bálintnak és Orsinak, másikat Endrének és nekem. Ez már sötétben, fejlámpák és a tűz fényénél történt.
Előbb megetették a kutyákat, aztán a mi vacsoránkra is sor került, kézből a tűz körül állva. Ittunk rá magunkkal vitt borvizet - az volt az utasítás, hogy azt is termoszban vigyük, mert ha a műanyag flakonba bele fagy akkor nincs lehetőség kiolvasztani.
Jó ideig beszélgettünk a tűz körül. Bálint és Orsi kutyákról, szánról, hóról a végtelenségig tudna beszélni.
Végül nyugovóra tértünk. Ami nem olyan egyszerű dolog, mint ahogy az ember leírja. Alattunk ez a vékony szivacs szerűség volt, én egy plédet is magam alá tettem. És kaptunk egy-egy elég különleges hálózsákot, - 20 fokosnak mondják, vagyis ennyit lehet kibírni vele. Itt nem volt ennyi, - 8-10 körül lehetett. De még magamra vettem mindent amim volt, három zokni, három réteg alsótestre, négy réteg felül. Így még aludni is sikerült. Melegem nem volt, éppen csak a fázás határán voltam. Mikor forgolódtunk ropogott alattunk a hó. Reggelre jó zúzmarás lett a sátor teteje a leheletünktől.
Ez volt a kritikus pont amitől tartottunk: kint éjszakázni az erdőben a havon. Sikerült, de nem egyszerű dolog. Az ember a sok ruhától ki van tömve mint egy rongybaba, nem tud mozogni. Nem beszélve arról a nem elhanyagolható problémáról, hogy mit tud tenni, ha eljön a szükségletek ideje. Hát ezt most nem részletezem.
Meglepően vidáman és jó formában keltünk fel reggel. Újraélesztettük a tüzet, Orsi teát főzött, reggeliztünk. Aztán kezdődött a táborbontás. Sátrakat összeszedni, hátizsákokat bepakolni. Utána a legkörülményesebb, befogni a kutyákat. Ez is nagyon érdekes volt. Amikor a szánokat kikészítették és a kutyák érezték, hogy hamarosan indulnak, valami fantasztikus vonyítás koncertet rendeztek. Hosszan elnyújtva, kórusban vonyítottak, mint a farkasok. Ha filmen látom azt mondanám, hogy ilyen nincs.
Közben végig havazott. Nem sűrűn, hogy nehézséget okozzon, hanem mint a mesében. A villanó fénnyel készült fényképeken a fehér pontok-foltok hópelyhek, itt látszanak leginkább.
Induláskor a nap is kisütött, de még akkor is gyönyörűen havazott.
Jó tempóban, porzó hóban húztak lefelé a kutyák egészen az autóig.
Itt újra következett a nagy ceremónia, kutyák kifogása, berakása az autóba, kötelek összeszedése, szánok felrakása az autó tetejére.
Mivel még volt idő, átvittek minket egy a Gyergyót Gyilkostóval összekötő útból leágazó völgybe. Csendes, nagyon szép völgy, alsó részén hétvégi házak is vannak, fennebb már senki nem jár. Mesébe illő hely ez is, nem lehet eleget ámuldozni és áradozni. Nagyon jót szánkóztunk, lefele én vezettem a szánkót.
Innen már a mi autónkhoz vezetett az út.

Gagyi Endre, Sopronkövesd
2009. 02.19.

Kedves Mindenki, Hegyek szerelmesei!

Sokaknak talán nem tudok új élményekkel szolgálni a decemberi erdélyi kirándulásunk leírásával, nekem viszont felejthetetlen volt, ugyanis évek óta tervezett utam, decemberben valóra vált.

Én kisgyerek korom óta természetjáró vagyok, de kirándulásaim leginkább a Magyarországi területekre korlátozódtak(egyrészt mert Komáromi vagyok), leszámítva néhány alpoki  túrát, ill. egy 3 napos kirándulást a Tátrában. Szóval, én mint kisvárosi legény édesapámmal és három társunkkal (ők már sokkal tapasztaltabbak ezen téren) nekiindultunk a Csukásnak, nem is sejtve, hogy milyen izgalmak várnak rám…

Megérkezésünkkor hulla fáradtnak éreztem magam, a 20 órás út kissé leamortizált. Na, de nem lehet csak úgy ellazsálni az első napot egy ilyen csodálatos környezetben és hála kedves túravezetőnknek, segítőnknek Istvánnak egy kis pihenő után nekivágtunk egy szűk 3 órás túrának.

Már a negyedik lépésnél tudtam, hogy bizony barátom most nem a komáromi betondzsungelben ugrasz el egy liter tejért a boltba, ugyanis lábam a 30 centis hóban való lépkedésre heveny tiltakozásba kezdett és görcsökkel fenyegetett. Már most kérdezhetné bárki: és ez miért olyan nagyon felejthetetlen? Hát azért, mert az én lábam max.8 centis havat taposott 25 év alatt és bizony az élmény összehasonlíthatatlan. Na, csak összeszedtem magam, irány a hegy! Komáromban,’86-óta nem volt fehér karácsony, itt ünnepektől függetlenül is csodálatos fehér takaróba borították a tájat a hegyek szellemei. Lenyűgöző, komor, csodálatos és néha félelmetes, de mélyen lelket ölelő!

Fenyők takarásában, hófödte hegyoldalak ölelésében, mélyen a hóban taposva elindultunk fölfelé.

Idővel el is értünk a hóösvényekből hómezővé szélesedett ”tetőre”, ahol a hegy megmutatta ádázabb arcát is. Kb.95 km/órás szél fújt éles hó (vagy jég?) darabokat röpítve arcunkba. Aki még nem élt át ilyet annak mondom: olyan ez, mint amikor izzó tűvel böködnék az ember arcát, miközben azt sem tudja/látja, hogy egyáltalán még mindig a többiekkel  van-e, vagy már elröpítette isten haragja km-ekkel távolabb. Annak, aki ebben nőtt fel, mint barátunk István? Neki talán olyan, mintha egy istennő keze lágyan simogatná arcát! Ami pedig a környező tájat illeti? Ahogy mondtam: lenyűgöző és komor. De olyan mélyen az ember szívébe, emlékezetébe ég, hogy örökre megmarad.

Rövid túránk ezzel célba ért, visszaindultunk a szálláshelyünkre. Itt a fáradtság már uralkodó volt, délutáni alvás következett, majd az elmaradhatatlan esti ser, a  Silva!

A reggel csípős volt, viszont verőfényes napsütés aranyozta be a bérceket és kedvünket. Irány a Keleti-Kárpátok sziklatornyai közül az 1954 m magas Csukás hegycsúcs.

Bár lábaim szokni kezdték az olykor térdig érő hóban járást (nem is beszélve az olykor derékig süllyedésről), kissé aggódva indultam neki az útnak, ugyanis reggel István barátunk hágóvasat és jégcsákányt vett magához. ill. adott nekem, amiket pedig még életemben eddig nem használtam. Na, majd csak lesz valahogy-gondoltam…

Nekivágtunk a 8 órás útnak (nem hiába, városi zsiványoknak sokáig tart egy ilyen út!). A látvány természetesen lenyűgöző, a Nap szórta aranysugarait. A hófödte fenyőkön kívül, körülöttünk féloldalas fák, melyeket a haragos hegyi szél formált.

Emelkedők és lejtők, hegyi-erdei patak, sötét erdei utak, majd a fák közül kilépve újra  ragyogó napfény borította táj.

Ez  kísért minket első pihenőnkig, ahol mindenki megette-itta a kellő energiabombát az út folytatásához. Hosszú gyaloglás után csak elértünk egy olyan szakaszt, ahol hágóvas használata volt kötelező. Itt már paráztam, áhh csak nem lesz gond. Még feléig sem jutottam a jeges hágónak, a vasak már estek is le a lábamról. Lecsúszok, nem csúszok? Lefelé is sok, meg fölfelé is jócskán van még. Alul is jég, felül is jég.
Kész, végem - gondoltam. Ilyen helyzetben meg végképp nem voltam soha.

Alapszabály : kesztyűt ha leveszünk, nem rakunk le a földre(főleg ha ekkora lejtőről van szó)! Na, én kis tapasztalatlan, ahogy a lábamról lejött hágóvasakat igazgattam és tettem a  táskámba, azzal a lendülettel a  kesztyűt leraktam a földre és már csúszott is le a mélységbe…

Ha apámnál nincs tartalék kesztyű, azt hiszem most nem gépelnék...

Ezek után már csak fel kellett érnem a hágó csúcsára. Örülök, hogy nem sokan látták. Mindezt négykézláb tettem meg, olykor hasra vágódva, nehogy én is a kesztyűm nyomdokába lépjek. Rendkívül szabályos hegyi közlekedési mód!

Na, csak túléltem. Innen már „gyerekjáték” volt a csúcsra jutás és már csak a légszomjammal kellett küszködnöm, meg egyre hevesebben tiltakozó combizmaimmal.

Felértünk, a látvány és a csodálat azon nyomban elfeledtette velem a nemrég történt (számomra) halálközeli élményemet. Két idézet kísért végig utamon és itt 1954 m magasan is értelmet nyertek:
”Tárulj Világ, tárulj elém! Tárulj Világ és terülj elém…”
”Mindenség! Legyünk egy test és vér!..”

Ezzel második napi túránk is célba ért, irány vissza a táborba.

Útközben persze volt még egy hágóvasmentes mászásomból adódó –akkor még kellemetlen, most már „kellemes” élményem: Előttem 2 méteres leszakadt rész az „útból” , alattam meredek (nekem több száz méternek tűnő) szakadék. Hát, itt sem lett volna okos dolog megcsúszni. István kapart néhány mélyedést a cipőimnek, majd átnyújtott jégcsákányába kapaszkodva húzott át a túlvégre. Egy újabb még soha nem tapasztalt élmény.Hosszúnak tűnt a lefelé vezető út,

már ránk sötétedett mire a táborba értünk. Ilyen kellemes fáradtságot nem is tudom mikor éreztem utoljára. A nap befejezéseként, élményekkel gazdagon ültünk le néhány Silva és még Encsről hozott házipálinka mellé…

Sajnos a 3. napi túra elmaradt, mert már az alaptábornál is jeges szél tombolt, meg bevallom őszintén, kicsit macskajajos is voltam az előző esti söröcskézéstől, kissé bajos is lehetett volna az eznapi út.

Így ért véget rövid utunk, a nép nyelvén szólva Tündérországban . Az élmények felejthetetlenek, életem bizonyos részének meghatározó alakítói.
 
Köszönet Istvánnak az idegenvezetésért és a barátságáért és köszönet minden Természet templomának, Havasoknak, hófödte bérceknek és a lélekmámorító levegőnek! - a lap tetejére -

Horváth Balázs

Piatra Craiului - A Romanian National Park

 
I refuse to die impaled on a cow’s horn after huffing and puffing my way up this mountain, I thought to myself when seven semi-wild domestic cows turned onto the hiking trail and plodded toward us. One particularly large and mean-looking cow stopped and eyed me fiercely while I scurried past.

"Has anyone ever been attacked by a cow?" I asked Istvan, my guide for my day hike in Piatra Craiului.

"Not that I’ve ever heard of," he replied nonchalantly.
 
He is in great shape, and I struggled just to keep him in sight. The trail we followed was all uphill and very rocky. Istvan told me it’s one of the park’s easier trails—though when I looked at the trail map I saw that it is actually marked as "moderate."

Piatra Craiului (which is the name of the mountain on which the park is situated) encompasses 36,571 acres (14,800 hectares) of forest and alpine terrain. Istvan says the park is one of the country’s most beautiful, and the mountain has "the most spectacular ridge in the Carpathian Mountains." Hollywood apparently agrees, as many scenes from the movie Cold Mountain were filmed here.

Piatra Craiului National Park aims not just to protect the natural environment, but also the local traditional way of life. Two mountain villages are located in the park area, both dating back 1,000 years. Villagers’ cows roam the trails and their sheep graze the meadows.

I asked Istvan if he minds the cows on the trails. In my mind they seem to be a nuisance, ripping up the trails with their hooves and leaving behind cow patties, an unexpected hazard to the unwary hiker. Istvan was surprised by my question, and noted that the cows are an integral part of the park. They belong on the mountain just as much as the bears, wolves and lynxes that also live in the area.

However, there have been conflicts between the park’s efforts to protect the natural environment and the desire to preserve the traditional shepherding lifestyle. The main problem has been overgrazing. Too many cows and sheep have been grazed on the mountain meadows.

Changing villagers’ attitudes about how many domestic animals should be allowed in the park is a slow and sometimes painful process, but the park expects the new generation of villagers to be more understanding.

We came across a member of the new generation about three-quarters of the way into our hike. After leaving the main forest trail behind and coming out onto a large meadow, we passed the first people of the day, a shepherd and his teenage daughter. Istvan greeted them, and received a gruff greeting from the  shepherd and a suspicious glare from the girl. I hope the others of her generation show more understanding.

From the meadow to Cabana Curmatura, our destination, the terrain leveled out significantly, and I was finally able to breathe with some ease. The majority of our 4,822-foot (1,470 m) ascent had been completed.

In the distance the Piatra Craiului Ridge was visible, in all its magnificence. The ridge is the mountain’s spine, stretching from one end of the park to the other in a series of steep peaks.

Capped in snow, as they usually are, they are breathtaking to behold. Around five percent to 10 percent of visitors to the park do a two-day ridge trek, in which they hike the ridge from one end to the other, using the Cabana Curmatura Trail, the day hike I was struggling up, as a warm-up.

While not the most dangerous trek in the world, one or two pestickingople die each year on the ridge usually from carelessness and not to the marked path.

We were soon back in the forest continuing our ascent, with the ridge visible occasionally through the spruce and beech trees. As the trail slowly began to even out and I could finally walk more easily, I began to pay attention to the forest around me.

I was hoping to see signs of bears, perhaps claw marks on tree trunks. There are quite a few small brown bears living in Piatra Craiului, but unfortunately, I saw no sign of them. Only the myriad sounds of bird song accompanied us for the rest of our hike.

We finally arrived at Cabana Curmatura, a log cabin-esque structure located about three-quarters of the way up the mountain. It is the stopping point for those on day treks and a resting spot for those doing longer treks. To my surprise, I found cold soda and beer, and some light fare, available at the small canteen inside.

A wooden deck with tables looked out over the park. Colorful tents were gathered nearby and campers sunbathed on the meadow. As we ate our picnic lunch more hikers emerged from the trails, and soon the cabana was alive with the laughter of hikers and campers.

Just as we were finishing our lunch, a deafening crack of thunder announced an approaching storm. Initially undecided as to which was better, try to race the storm down or wait it out at the cabana, we stayed and watched the play of lightning in the distance.

While we waited I took the opportunity to quiz Istvan on the park’s natural inhabitants. From research done by the National Forest Service, there are believed to be around 10 bears, 20 wolves and five lynx living in or  near the park. Their prey includes chamois (a goatlike antelope), red and roe deer and small mammals.

As we chatted I felt the warm touch of the sun. The sun was breaking through the clouds, and the dark mass that had been headed toward us was breaking up. Knowing that the respite might be brief, we quickly packed up our leftovers and hit the trail.

Going down was so much easier than coming up, until we hit another herd of cattle. One cow and I headed for a smaller path at the same time. Realizing we were both moving in the same direction, we both stopped. She looked at me; I looked at her.

Just as I moved to get out of her way, she also sidestepped. We faced off again. "OK," I said to her, "you go straight," I motioned with my hands, "and I’ll go this way," I pointed to the right.

As if she understood me, she moved forward as I moved to the right, both of us continuing on our way through Piatra Craiului National Park. - a lap tetejére -

Deborah - Fanwood, New Jersey

Retyezát túra 2005.december.25
Szabó Timea - Budapest

A lakást ünnep illata lengi be, a fenyő méltóságteljesen áll a szoba sarkában, alatta ajándékhalom. Bőségesen terített asztal vár, jó étvággyal látok neki, mivel néhány órán belül indulok Erdélybe,  a Retyezát hegységbe, ahol az örökös krumplipüré és a konzervek várnak. Jöjjön hát a töltelékes káposzta, folyon a bor és kapjuk be a nagyi kalácsát is.
Este 10 óra, utólsó jókivánságok. Egy ici-pici könnycsepp bújkál a szemem sarkában, de mégis a hegycsúcsok kiméletlen fagyát választom a kandalló melege helyett és a földre terített derékaljat az ágy helyett. Aki számomra a legkedvesebb velem jön,(vagy talán én megyek vele?), a többieket a lelkemben viselem és majd rájuk gondolok esténként.
 
2005.december.26
 
Egész éjszakás útazás, határ, ideges vámosok, kevés alvás, karikás szemek. Zsolt kiméletlen pontossággal forgatja a volánt, kapcsol, gázt ad és az Audi, bár ki-ki farol, következetesen nyeli az utólsó kilómétereket a Carnic menedékházhoz vezető úton. 9 óra 35 perc van helyi idő szerint, beállunk a parkolóba. Az autónk itt marad a következő pár napban, innen már a Retyezát Nemzeti Park kezdődik, ahová csak gyalogszerrel szabad belépni. Kiszállunk és épp zsibadt végtagjainkat nyújtóztatjuk, mikor a menedékház irányából szakállas, első ránézésre nagyon szigorúnak tűnő hegymászó érkezik. Ő István, a túravezetőnk, akit mostanig csak a netről "ismertünk". Bemutatkozás, néhány szó a mai útvonalról, ám István megnyugtat, hogy mára nem lesz semmi extrém, erdei úton, majd nem túl meredek ösvényen fogunk menni az Encian menedékig, ahol éjszakára szállásunk van foglalva.

Rövid csomagolás, átöltözés, majd kifizetjük a Nemzeti Parkba való belépésre feljogosító jegyeket. Kellemes napsütésben indulunk a széles erdei úton. Útvonal: Carnic menedékház-Pietrele menedékház-Encián menedékház(1670 m). Tehát háztól házig. A hátizsák nehéz, Csaba panaszkodik, hogy a Szegedi vagdalthús doboza nyomja a bal veséjét. Türhetően haladunk, bár az éjszakai nem alvás érezteti a hatását. Egy és fél óra alatt érjük el a Pietrele menedékházat, István szerint időben vagyunk. Kb negyed óra pihenés, egy-egy forró tea, majd tovább indulunk a gyönyörűen behavazott erdei ösvényen. Itt már meredekebbek a kapaszkodók, sűrűbbek a pihenők is. A Nap csodálatosan süt, reméljük holnap is jó időnk lesz. 2 óra előtt néhány percel érkezünk az Encián menedékhez és lemálházunk az ebédlőben. Sajnos a helyiség nem fűtött, így hamar ránkhűl a nedves öltözékünk. Szerencsére perceken belül megoldódik a szállás kérdése, és elfoglalhatjuk a jól befűtott közös szobánkat.
 
Később a srácok elmennek a nem túl messzi vízeséshez, én inkább a hálózsák melegét választom, és igyekszem bepótolni az éjszakai virrasztást.

2005.december.27
 
Útvonal: 
Első rész: Encián menedék (1670)- Pietrele-tó (1900) - Bukura nyereg (2206)-Bukura menedék (2040)
Második rész: Bukura menedék (2040)-Peleaga csúcs (2509)-Bukura nyereg (2206)-Bukura menedék (2040)
 
Nagyon korán kelünk, ma hosszú ut vár ránk. Mindenki eszik amit tud ebben a hajnali órában, forró teat szürcsölünk és megnézzük a menedék külső falán lógó hőmérőt is: - 16 fok, reggel 6 órakor. Hát ez nem valami szívet melengető, de végtére is nem azért jöttünk ide, hogy siránkozzunk.
Bízakodóan indulunk a Pietrele-tó irányába. István azt mondja, hogy van kitaposott nyom fölfelé, ami lényegesen megkönnyítheti az haladásunkat, és hópárkány sincs a Bukura nyeregben.
 
A sötét, kékesen sejtelmes éjszakában hat pár láb alatt csikorog a fagyott hó. Nehezen tudom követni a srácok diktálta tempót, meg-meg állok egy kis pihegésre, és figyelem az előttem kanyargó fénykígyót. Zsolt, mint igazi gavallér, következetesen mellettem marad, a többiek meg el-el távolodnak, de  nem túl messzire. Bár nem igazán vehető észre, István nagyon figyel a csapatra, tudja, hogy mikor álljon meg, és hagyjon pihenni egy keveset, vagy mikor induljon, mielött még belénk költözne a kora reggel hidege. Nem beszél sokat, de amit mond az nagyon pontos és tartalmas, bár nem hiszem, hogy túl sokat meg tudnék jegyezni a felsorolt csúcsok, völgyek és tavak nevéből. Talán majd otthon, mikor forró teát iszogatva a térkép fölött, gondolatban újra átélem az itt töltött csodálatos perceket, beugrik néhány hamarjában elkapott tájnév.
 
Sűrű kúszófenyők között kanyarog az ösvény, a völgy kinyílik és a látvány egyenesen káprázatos. Egyenletesen emelkedünk, és hamarosan elérjük gleccservölgy felső felét. Jobbra tőlünk a Pietrele tó pihen a jég és hópáncél alatt, előttünk a Bukura nyereg magasodik. István nekivág a meredeknek, mi lihegve próbáljuk követni. Itt már nincsenek nyomok, valószínüleg a szél temethette be friss hóval. Az emelkedő nagy, a hó pedig helyenként kőkemény. A jégcsákány ugyan jól tart a fagyos havon, de a nehéz hátizsák mintha minduntalan vissza akarna húzni a völgybe.

Ha nehezen is, de végre kiérünk a nyeregbe. Bokatörő, kiméletlen ereszkedés következik, de a látvány mindenért kárpótól. A Nap épp most bukkan ki a csúcsok mögül, a lábunknál a Bukura tó hatalmas befagyott felszíne csillog a korai napsütésben. A tavon egyenesen vágunk át a túlsó parton látható kis menedék irányába, túravezetőnk nagyon magabíztosan állítja, hogy elég vastag a jégpáncél ahhoz, hogy semmi veszély ne fenyegessen. 
 
A menedékben két román srác tartózkodik, nagyon közvetlenek és beszédesek, eleinte István tolmácsol, majd angolul folytatjuk a társalgást. Kipakolunk, eszünk és fotózunk. István azt mondja nyugodtak lehetünk az ittmaradó csomagokat illetően, bármennyire rossz a hírük a románoknak, ami a lopást illeti, a hegymászók körében ilyesmi nem fordulhat elő.
Mielőtt tovább indulnánk a Peleaga  csúcsra, közös fényképet készítünk újdonsült barátainkal a menedék előtt.

Nem sokáig vesztegetjük az időt, elindulunk a csúcs irányába. Hófödte kő labirintusban haladunk, nagyon figyelek, hogy hová teszem a lábam. A hátizsák terhétől megszabadúlva egész könnyen haladok, de hamarosan kiérünk a védett katlanból és itt már nem csak az emelkedővel, hanem a széllel is meg kell küzdeni. Még lélegezni is nehezemre esik, a szememből patakzik a könny és ráfagy az arcomra. Két évvel ezelőtt a Gerlachfalvi csúcson, a Magas Tátrában jártam hasonlóan.
Mindezek mellett a táj, akárcsak az időjárás csodálatos, sűrün kattognak a fényképezőgépek.

Felérünk a csúcsra. 2509 méteren állunk, de nem sokáig, mert sürgösen szélvédetebb helyet kell keresnünk. Elkészül a csúcsfotó, a csúcscsokit azonban már kevéssel lennebb osztjuk szét, miközben István úgy sorolja a körülöttünk sorjázó csúcsokat és a környező hegységeket, mintha csak otthon a sarki fűszeres boltjától a szomszédos buszmegállóig ismertetné a "nevezetességeket". A Csaba termoszából kitöltött teámat szorongatom, és sikerül néhány nevet megjegyeznem. Az ott mellettünk a Páreng, távolabb a Buila hegység, majd amott a Fogarasi-havasok. Lélegzet elállítóan fest a környező hegytenger, azt az érzést kelti bennem, hogy a világon semmi más nem létezik, csak hófödte csúcsok és napsütésben ragyogó havas völgykatlanok.

De mint minden csoda, ez is egyszer véget ér, mi pedig a lassan lenyugvó nap fényében elindulunk a reggel már meglátogatott Bukura nyereg irányába, hogy majd onnan térjünk vissza a tó partján meghúzódó éjszakai menedékünkbe.

Este a hálózsákok melegében viszonylag korai felkelést tervezgetünk, hogy bőven legyen időnk a Retyezát csúcs meglátogatására. Közben újabb túrázók érkeznek, így lassan megtelik az apró menedék padlása is.
 
2005.december.28
 
A mai útvonal: Bukura menedék (2040 m)- Bukura I csúcs -Téli nyereg - Retyezát nyereg- Retyezát csúcs.
A tegnap esti tervezgetés ellenére, csak 10 óra körül sikerül elindulnunk, István azt mondja valószinüleg ránk fog esteledni, tehát mindenki hozzon lámpát magával. Az idő csodálatosan szép, napsütés, hó, szélnek nyoma sincs. Esésirányban vágunk neki a Bukura I csúcsnak, és bár meredek, viszonylag jól haladunk. A hó itt már nagyon kemény, hágóvasat és jégcsákányt használunk a biztonságos haladás érdekében. A csúcs után egy eléggé keskeny és kitett szakasz következik. A tó körüli mély hó itt már csak emlék, az erős szél a gerincről teljesen lefújta a környező völgyekbe.

15,45-kor érünk a csúcsra, jóval később mint szerettük volna, de hát a nehéz terep, no meg a sok látni és fotózni való sok időt felemészt.  Fölöttünk csak az égbolt feszül, nyugodtan, halgatagon, valószínűtlenül kéken, a lábunk alatt a sok millió évvel ezelőtt kaótikusan összedobált, hóborította kőtenger. Úgy érzem, időtlen időkig el tudnék gyönyörködni az elénk táruló látványban. Ha nem tudnám, hogy közeleg az este...István mutatja, hogy ott távol délen a szerb meg a bulgár hegyek láthatók, Rila, Pirin, meg a fene tudja még milyen vonulatok, én meg egyszerűen képtelen vagyok betelni a látvánnyal.

Sarkunkban az alkonyattal szaporázzuk lépteinket a Bukura csúcs irányába és újból átvágunk a kőrengetegen. A naplemente a csúcson talál, és megbabonázva nézzük, amint a hatalmas korong eltűnik a szemközti hegyek mögött, mintha aranyba és bíborba öltöztetve a havas hegycsúcsokat. Bár tudjuk, hogy nem lehet a maguk fenségességében megörökíteni ezeket a pillanatokat, azért mindenki eszeveszetten fényképez, kivéve a túravezetőnket, aki tibeti lámákra emlékeztető nyugodt bölcsességgel figyeli ténykedésünket. Valószínüleg már több tucatszor látott ilyen naplementéket és sok száz fotója lehet az otthoni albumokban, de vajon meg lehet-e szokni ezt az újra meg újra megismétlődő csodát...

Esti sötétben érkezünk vissza a menedékhez. Ez az utólsó itt töltött este, így hát mindenki előszedi a csomagjai mélyéről az otthonról hozott finom falatokat, és lázálmokat szűlő vacsorázásba kezdünk. Mikor a maradékot készülünk kidobni a ház melletti kukába, váratlanul megérkezik egy újabb vacsora vendég. Soha nem láttam még ennyire szép rókát, és rá kell jönnöm, hogy bármennyire jól is tartják őket a Pesti állatkertben, a vadon élő, sokszor éhező rokon a szabadságtól ragyog...

Később a hálózsákokba bújva hallgatjuk István fejtegetéseit a holnapi visszaindulási időt illetően, hogy mindenki időben a szilveszteri asztal mellé érhessen, avagy valamelyik más hegycsúcsra, amint az az ő esetében van. Kinn az idő közben elromlott, és az egész ház rázkódik a heves széllökések rohamai alatt. Örömmel gondolok vissza a mai napra, és hálát adok, hogy a jó idő egész nap kitartott.
 
2005.december.29
 
Reggelre a szél kissé mérséklődött, de így is elég mostoha körülmények között indulunk vissza a Pietrele menedékház felé. A Bukura nyergen túl már nem fúj a szél, és a felhőtakaró is felszakadozni látszik. Négy órával később már az autónk mellett állunk, átöltözünk és bepakolunk. Újból közönséges városi embereknek nézünk ki, de a lelkünk mélyén tudjuk, hogy ami nekünk e néhány nap alatt megadatott, abban az aszfalthoz ragadt átlag pesti polgárnak soha nem lesz része. A fölöttébb szomorú dolog pedig az, hogy nincs is fogalmuk mit veszítenek, dehát a kényelemnek is megvan a maga ára...
 
Itt mondunk köszönetet túravezetőnknek és immár barátunknak, Pál Istvánnak, aki tudásával, pontos helyismeretével, nyugalmával, és nem utolsó sorban türelmével, biztonságossá és emlékezetessé tette ezt a karácsonyi-szilveszteri túrát. Köszönet mindenért. A minél közelebbi viszontlátás reményével Timea, Zsolt, Csaba, Józsi és Attila. - a lap tetejére -
 
Budapest. 2006.január.3