Hagymás Nemzeti Park

• Békás-szoros, Gyilkos-tó, Nagyhagymás, Egyeskő és Öcsém
• Wild Ferenc - A Gyilkos-tó keletkezéséről és elnevezéséről
• Adalékok az Oltár - kő megmászásának történetéhez
• Erdélyi helynevek nyomában
• A Likas-zsomboly - Páll Tibor, Wild Ferenc
• Nagyhagymás-Egyeskő nyári fotóalbum
• Nagyhagymás-Egyeskő téli fotóalbum

A Hagymás Nemzeti parkot 1990-ben létesítették, és az alább felsorolt öt területet foglalja magába:

• Békás-szoros, Kis-Békás-szoros, Gyilkos-tó 2128 ha
• Nagyhagymás, Egyeskő, Öcsém 500 ha
• Munticel-mészkőgerinc és a Hóvirág-barlang 90 ha
• Likas-zsomboly 0,5 ha
• Tósaroki-barlang 0,5 ha

A Békás-szoros

A Békás-szoros a Keleti-Kárpátok legszebb, legmonumentálisabb szurdokvölgye. A tektonikus eredetű szurdokvölgy 5 km hosszú. Az Oltárkő nyugati lábánál, nagy dübörgéssel, vízeséseken keresztül, a vidék legszebb, még érintetlen sziklaszorosának, a Lapos-szurdok bejáratán keresztül ömlik a Lapos-patak a Békás-patakba. A Lapos-patak választja el a Kupás-havast a Bardócz-hegy tömbjétől.

A Békás-patak felső szakaszának legnagyobb mellékága a Kis-Békás patak. A Terkő nyerge alatt ered, 20 km hosszú, északi irányú, széles völgyben folyik. Az utolsó két kilométeres szakaszt a Békás-szorossal vetélkedő ikertestvéreként emlegetett szoroson keresztül teszi meg.

A Kis-Békás szorosa hamarabb vált ismertté, mert a múlt század végén a szoros alsó részét cölöp sorra és sziklafalak közé ékelt keresztgerendákkal fedték le, amelyen a kitermelt fát juttatták le. A kitermelés kevés ideig működött, a század elején már csak a korhadozó gerendák maradtak meg. A kis-békási csatorna gazdasági hasznosítása azon kevés kivétel közé tartozott, amely nem torzította a szorost, és eredeti szépségben hagyta az utókorra.

A táj nemcsak a szépség miatt védett, hanem ritka növényei miatt is. Megemlíthető a vidék endemizmusa az Astragalus pseudopurpureus, melyet 1932-ben M. Gusuleac botanikus fedezett fel, ez egy ritka csüdfű-féle.

Továbbá megemlíthető a kőhúr (Minuartia laricifolia), a römeri csüdfű (Astragalus römeries), zawadzki mécsvirág (Melandrium zawadzkii), simonkai kővirág (Sempervivum simonhraianum), a híres és ritka havasi gyopár (Leontopodium alpinum), a tiszafa (Taxus baccata), boldogasszony papucsa (Cypripedium calceolus), henye boroszlán (Daphne cneorum).

Az endemizmusok közül megemlíthetjük a  pezseritai hölgymál (Hieracium pojoritense), Silene zawadzkii, pázsitfűféle (Poa memoralis L. ssp rechmenni), és a szegfűfélét (Dianthus kitaibelii Janka ssp. Spiculifolius).
A sziklákon, ahol a többi tűlevelű képtelen meglenni, az erdei fenyő (Pinus sylvestris) van jelen.

A helyi állatvilág közül érdemes megemlíteni két ritka fajt: a haslábúak csoportjába tartozó Alopia glauca var. unipatalist és az Apolló lepkét (Parnassius Apollo Transsylvanica), melyeket érdemes a természetvédőknek ismerniük, hogy a jövő nemzedékek számára is fennmaradjon.- a lap tetejére -

Gyilkos-tó

A Gyilkos-tó aránylag fiatal képződmény, 1837-ben keletkezett természetes völgyzáródás útján. A Gyilkos-hegy ÉNy-i lábánál felhalmozódott hatalmas mennyiségű sziklatörmelék egy hosszantartó esőzés következtében lecsúszott és elzárta a völgyet. A tavat északon a Nagy-Cohárd (1504 m) és a Kis-Cohárd (1344 m), délkeleten a Csíki Bükk (1264 m), délnyugaton a Ló-havas (1585 m), míg nyugaton a Kis-havas (1625 m) hegylábai határolják.

A tó neve az idők folyamán többször is változott. Eredeti neve a Veres-tó hasonló nevű patak mintájára, amely a nevét a tó déli és nyugati oldalán található vörös színű triászkori mészkőről kapta. A Gyilkos-tó nevet Orbán Balázs viszi be a köztudatba 1864-ben. Nevét a Gyilkos-hegy elnevezésről kapta, ami jóval régebbi a tó keletkezésénél (1773-ban említik először, mint a Lázár grófok birtokát Gyilkos nevű havas formában). A monda kapcsolatba hozza a veres és gyilkos jelzőket azzal a mondával, ami szerint a megcsúszott hegy maga alá temette a völgyben legelésző nyájat pásztorostól, kutyástól és a felszivárgó vér még sokáig vörösre festette a tó vizét.

Megfigyelhető, hogy a tó felülete fokozatosan csökken, s nyilván a mélysége is egyre kisebb lesz. A tó keletkezésekor magasabb volt a víz szintje is és kb. 1 km-el hosszabban felnyúlt a Hagymás patak völgyébe, s kezdetben behatolt a Likas és a Vereskő patak völgyébe is. A tó kezdeti mérete gyorsan csökkent, addig, amíg a lazább törmelékgátban a kifolyó Békás patak a mai szintjéig be nem vágódott. Attól kezdve a tó felülete a feltöltődés miatt csökkent. I. Bojoi 1967-es számításai alapján 130 év alatt kb. 480 000 m3 hordalék rakódott le a tóban, ami a tó tömegének 40%-os csökkenését eredményezte. A feltöltődésben a növényi anyag aránya alulról fölfelé nő és a felületi iszapréteg eléri az 50%-ot. A tó felső végénél a lerakodás 4,88 méter évenként, de ez a feltöltődési ütem a tó közepe felé haladva csökken.

I. Pişota, A. Năstase (1980-as évek) mérései alapján a tó felszíne 126 340 m2, a legnagyobb mélység a kifolyás közelében 10,5 m, kerülete 3090 m, a teljes víztömege 680,048 m3, közepes mélysége 5,46 m, legnagyobb mélysége 10,5 m volt. Ezek az adatok azonban fokozatosan csökkennek: a legfrissebb adatok szerint a tó felszíne 119334 m2, legnagyobb szélessége 138 m, kerülete 3090 m, átlagmélysége 4,96 m, maximális mélysége 9,6 m (Szász I). P. Gâştescu számításai szerint kb. 2080-ig teljesen feltöltődik. Az ülepítő medencéknek köszönhetően azonban ez az időpont még jóval kitolódhat, de ehhez az is szükséges, hogy gondos figyeléssel óvjuk a szennyeződéstől és további védőrendszerekkel, megfelelő területhasznosítással megakadályozzuk a bejutó hordalékmennyiség növekedését.

A tó jellegzetessége, hogy vizéből még mindig kiállnak a völgyet eredetileg borító fenyőerdő fatörzs-maradványai. Szépségét emelik a fölébe magasló sziklás ormok is. A tóban élő állatok közül leghíresebb a tavi pisztráng, amelynek óriás (7-8 kg) példányát is fogták már ki. Gyakori a sebes pisztráng. A Gyilkos-tó gyakorlatilag nem szennyezett, és az I. kategóriába tartozik.

Mindezek ellenére szennyező forrásnak számít az útról lefolyó víz, mely szennyező anyagokkal van telítődve, a sűrű közlekedés, valamint a só, melyet főleg télen használnak a közlekedés megkönnyítésére. - a lap tetejére -

Nagyhagymás, Egyeskő és Öcsém

A Nagyhagymás hegység a Keleti-Kárpátok egyik legismertebb és talán a leglátogatottabb tája. Ezt annak köszönheti, hogy sziklás bércei távolról magukra irányítják az arra járók figyelmét. Nevezik Csíki Alpoknak is.
A Terkőtől a Vithavasig terjed, magába foglalva a Békás-szorost is. Összhosszúsága 70 km, szélessége 10-15 km. Nyugaton az Olt mély völgye, keleten a Kis Békás völgye határolja. Balánbányáról közelíthető meg a legkönnyebben, de csak gyalogosan. Megközelíthetősége mellett vonzó erejét elsősorban a változatos földtani felépítéséből következő, gazdag domborzati formavilágának köszönheti.

A nagy Szerpentin alatt a Mária-kő és a Bardócz-fal néhány méterre közelítik meg egymást. Ez a szűkület a Pokol-kapuja, ami után a Pokol-tornáca következik. A szorosnak ezt az enyhén kiszélesedő részét a Fekete-torony nevű sziklaszirt zárja le. A kiszélesedés alsó részétől egy ösvény indul, amely a Fekete-barlang 15 m magas, 3 m széles bejáratához vezet. A barlang bejáratától gyönyörű rálátás nyílik az Oltárkőre. A barlang 25 m után leszűkül, majd 10 m után elzáródik.

A Kis-Békás beömlése előtt a Békás-patakon egy befejezetlen híd van. Itt akarták kikerülni a Pokol-torok meredek lejtőjét, de befejezését a II. világháború megakadályozta. A Magyarok hídjának nevezett befejezetlen hídtól balra emelkedik a Bardócz-fal hatalmas boltozatokkal díszített sziklaéle, az Őrtorony. A Kis-Békás patakbeömlésénél kezdődik a Pokol torka. A 800 m-es szakasz a szoros leglátványosabb része, amit jobbról a Szurdok-kő, balról a Bardócz párkányok vesznek közre. A szoros alsó részén egy híd vezet át a patak bal partjára. A híd fölött balra a vízesés-barlang bejárata látszik. Az igen szűk járatú, 69 m hosszú barlangot csak kúszva lehet meglátogatni, szárazság idején.

A hídtól jobbra ösvény vezet a Békás-szoros legnagyobb karsztforrásához, a Mária-forráshoz. A Mária-forrás és a híd között még látszanak a patak medrének jobb partján azok a kőüst maradványok, amelyet a víz örvénylő, koptató munkája formált ki hosszú évezredek folyamán. Ezeket az útépítés alkalmával tönkretették.

Kis-Békás szorosa

Jellemző a hegységre, hogy kiemelkedése nem egyenletesen, hanem többször megújuló szakaszokban történt, s a teknő nyugati oldala magasabbra emelkedett, mint a keleti oldal. Így a legnagyobb magasságokat a nyugati kristályos palákra és gnejszekre települt mészkőrétegek gerincvonala képezi. Leghíresebb az Egyeskő.
Az Egyeskő (1608 m) jól látható a Csíki-medence felől, mert mély benyergelés választja el a Nagyhagymás (1793 m) és az Öcsémtető (1708 m) sziklafalától. A valóságban nem egy, hanem öt hosszú, égbenyúló sziklaszálból áll. Jellegzetes sziklatornyait az eső és a fagyrepesztés formálta. Alsó harmadát saját törmelékéből képződött lejtő övezi. Mellette délen áll az Öcsémhegy. A lábaihoz simuló „Ördögmalmok” (kőfolyások) messziről kimagaslanak a zöld fenyőerdőkből.
Északnyugat felé a Bárányhavas, majd az 1794 m magas Nagyhagymás csúcs következik. A Nagyhagymás függőleges falai a Vereskőnél és a Fehérmezőben megszakadnak. A pompás rét egy fehér, mészkődarabokkal borított karsztfennsík.

A Fehérmező után magányos, elszigetelt sziklaszirtek jelzik a hegygerinc vonalát, mint a Cofránka vagy a Lóhavas.

A Nagyhagymás flórája különleges növénytársulásokból áll. A védett növényfajok közül megemlítjük a következőket: havasi gyopár (Leontopodium alpinum), tiszafenyő (Taxus baccata), sárga tárnics (Gentiana lutea), zergeboglár (Trollius europaeus). Ezek mellett nagy számban találunk endemizmust is: gombafű-féle (Androsace villosa ssp arachnoidea), csenkesz-féle (Festuca scoparia), pázsitfű-féle (Poa memoralis L. ssp rechmenni), habszegfű-féle (Silene zawadzki). Védett állata a Fogarasi havasokból áttelepített zerge.

Munticel

Miután elhagyjuk a Békás-szoros sziklarengetegét, 2,5 km után feltűnik a Munticel csipkézett mészkőgerince. Az észak-dél irányú, 3 km hosszú, 90 hektárnyi sziklazónát – tekintettel a geológiai, őslénytani és botanikai értékeire – 1971-ben tájvédelmi körzetté nyílvánították. 1990 óta a Nemzeti Parkhoz tartozik.

Hóvirág-barlang

A Hóvirág-barlangot 1973-ban hóvirágszedő gyerekek találták meg. Nagy termét (30x40 m) sűrű sztalaktit és anemalit-képződmények díszítik. Barlangi medve csontvázakat is találtak benne. Sajnos az elérhető cseppköveket tönkretették az odalátogatók.

Likas zsomboly

A Likas zsomboly a ritka aknabarlangok csoportjába tartozik, a Nagyhagymás masszívum északi csoportjában található, A Likas-hegy csúcsától 200 m-re északi irányba, 1650 méter magasságban. Első írásos említése 1864-ből származik. 1905-ben, 1935-ben, 1947-ben és 1958-ban szerveztek expedíciókat feltárására, amely csak részben sikerült. Végül 1964-ben Stefanik Gy. és Frecska J. mérték meg teljes mélységét, amely 51 m. 34 m mélységben 3m vastagságú jégdugó van, alatta a 17 m mély alsó barlang következik. A védett terület 5 ha.

Tósaroki-barlang

A Tósaroki-barlang az azonos nevű falucska közelében a Zsedán-patak jobb partján található. Kilenc teremből áll, hossza 250 m. A régebbi magyar térképeken a Békási-barlang neve szerepel. - a lap tetejére -

A Gyilkos-tó keletkezéséről és elnevezéséről

Wild Ferenc Erdélyi Gyopár, VIII. évfolyam, 1988. 4., 17-19. o.

Nem szeretnék az "idegen tollakkal ékeskedés" bűnébe esni, ezért már előljáróban leszögezem, hogy az itt közöltek Páll Tibor levéltári kutatásának eredményei és kettőnk munkájának, az évek óta kéziratban heverő Gyilkos-tó és környéke turista- és hegymászó-kalauznak az anyagát képezik. Most ezt váltom fel aprópénzre.

Annak ellenére, hogy a Gyilkos-tó földtani szempontból fiatal képződmény, még keletkezésének éve is vitatott. A mai Gyikostó-üdülőtelep környéke a 19. század első felében Gyergyószentmiklós egyik legfélreesőbb, gazdaságilag teljesen kihasználatlan birtoka volt. A kereskedelmi utak messze elkerülték a "pokol torkának" tartott Békás-szorost, sőt még a békási románság is csak jóval később, a nagy erdőkitermelések után kezdett birkapásztorkodni e vidéken. Herbich Ferenc geológus 1859-ben, tehát több mint két évtizeddel a keletkezés után járt a Gyilkos-tónál és határőrök, békási pásztorok visszaemlékezéseire alapozva 1838-ra teszi a tó létrejöttét. A hivatásos geológusok erre az évszámra és Herbich Ferencre esküsznek. De: a kikérdezett személyek majd egy emberöltő távlatából visszatekintve könnyen tévedhettek egy-két évet olyan eseménnyel kapcsolatban, amely semmi változást nem hozott az életükben. Az 1838-as év mellett szólna az, hogy ez év januárjában földrengést észleltek, mely februárban megismétlődött és talán ez indította meg a hegycsuszamlást. Azonban: az 1977. márciusi földrengés, amely meglehetősen erősen érződött a Gyilkos-tó környékén is, semminemű változást nem okozott, viszont a nagyobb esőzéseket a mai napig is mindig suvadások követik, az erősebb villámcsapások, mennydörgések pedig kőomlásokat okoznak.

Orbán Balázs 1864-ben kereste fel a Gyilkos-tót, a tó keletkezéséről, módszeréhez híven, a helybéliek megkérdezése nyomán a következőket írja: "De a mindig csudásan működő természet 1837-ben a völgy egybekeskenyülésénél összeontott két hegyfokot, sziklagátat rögtönözve, elzárá a völgyet...". A döntő érv az 1837-es év mellett az a rendkívül heves vihar és felhőszakadás, amelyet Ditrói Puskás Ferenc 1882-ben említ és amelyet a borszéki bérlők nagyon jól észben tartottak, mert nagy veszteséget jelentett és csupán többhetes munkával tudták az iszappal betemetett borszéki Fő-kutat megtisztítani és újból üzembe állítani. Ditrói Puskás Ferenc erről a viharról Borszék története című munkájában ír és mindössze egy mellékrendű mondat erejéig tér ki a gyilkos-tói eseményekre, de ő is a "lecsúszott békási két hegy"-ről tesz említést. Ettől kezdve aztán váltakozva olvashatunk 1837-es és 1838-as keletkezési évről, a két hegy összeomlási hiedelme pedig még a legutóbbi években íródott turistakalauzokban is felbukkan.

A tavat létrehozó hegycsuszamlásról a következőket tudjuk: a Gyilkos-havas északnyugati hegylábán agyagos sávra rárakódott kőzetrétegek voltak, a Gyilkos-kő mállékony mészkőszirtjeiről lepusztuló és a sziklafalak tövében felhalmozódó törmelék pedig még labilisabbá tette ezeket a felső vízáteresztő rétegeket. Tartós esőzés után villámcsapás, mennydörgés indíthatta meg a lejtős anyagon felhalmozódott törmelékkúpot, de lehet, hogy annak tömege átlépte a kritikus súlyt, magától megindult és nekicsúszott a Kis-Cohárd délkeleti hegylábának. Tehát: a Kis-Cohárdon sem sziklaomlás, sem suvadás nem történt, ennek a hegynek csupán a Gyilkos-havasról, pontosabban a Gyilkos-kő sziklafalai alól lecsúszott kő- és földtömeg feltartóztatásában és feltorlaszolásában volt szerepe. A környező csúcsokról ma is jól látható az a domború földnyelv, amely teljes szélességében elzárta a Vereskő-patak völgyét. Herbich 1859-ben még mozgó részeket talált itt. Bányai János pedig 1940-ben figyelmeztettte az ide építkezőket a suvadás veszélyére. Bányai aggodalma beigazolódott, a legutóbbi években is több épület ment tönkre ezen a területen. Ennek ellenére az üdülőtelep legfrissebb keletű épületeit mégiscsak erre a "mozgékony" földnyelvre emelték, bízva a korszerű építkezés biztonságában.

A tó eredeti neve Veres-tó volt a tavat tápláló Vereskő-pataktól, mely vöröses homokkőszirtek között folyik és hordaléka is vörös színű. A tó keletkezésének idején ez a vízfolyás a Vereskő-patak nevet eredetétől, a Pongrác-tető keleti lejtőitől egészen a Pokol torkáig, a Kis-Békás-patakkal való találkozásig viselte. Viszont a Kis-Békás-patakot abban az időben Békás-pataknak hívták teljes hosszában, csak miután a Vereskő-patak Gyilkos-tó és Pokol torka közti szakasza kapta a Békás-patak nevet (kinyomozhatatlan folyamat, akárcsak az Oltár-kő és a Mária-kő névcseréje), minősült vissza Kis-Békás-patakká. Teljességgel méltánytalanul érte ez a "lefokozás", hisz mind hossza, vízhozama, mind a vízgyűjtőterület nagysága szerint ez a patak a nagyobb.

A Gyilkos-tó nevet Orbán Balázs vitte a köztudatba. Még a tónál tett kirándulásának évében, 1864-ben előadást tartott az Erdélyi Múzeum-Egyesület III. közgyűlésén A Gyilkos taváról címmel. Néhány évvel később, 1869-ben, a Székelyföld leírásában helyesen állapítja meg a tó nevéről, hogy "... a Gyilkos-tó, így neveztetve a felette levő havasról.". Valóban, a Gyilkos-havas neve jóval régebbi a tó keletkezésénél, az okiratok már 1773-ban említik, mint a Lázár grófok birtokát "Gyilkos nevű Havas" formában. Viszont a havas nevének eredetéről még a feltételezések is csak a népi helynévmagyarázatok és legendák szintjét érik el. Elfogadhatatlan az a magyarázat, mely szerint hajdanában sziklás, életveszélyes, rablótámadásoknak kitett "gyilkos út" vezetett volna a havason. A Gyilkos-havason értelmetlen lett volna közlekedni, - közvetlen közelében húzódott a kényelmes és nagyforgalmú Szurdok útja - és soha nem is tartozott a szekérrel járt hegyek közé. A további kutatások talán előkerítik az oklevéltárak mélyéből a havas nevének eredetét. A hivatásos geológusok a Gyilkos-tó elnevezésének elsőbbségét is Herbich Ferencnek tulajdonítják. A pozsonyi születésű, a selmecbányai bányászati akadémián végzett széleslátókörű, rendkívül alaposan dolgozó geológusnak kiemelkedő érdemei vannak a környék földtani viszonyainak feltárásában, a Gyilkos-tó név bevezetésének elsőbbsége mégis a "műkedvelő" Orbán Balázst illeti meg. Herbich a tó mellett 1859-ben felfedezett ammonites fajt Aspidoceras verestoicum-nak nevezte el és egy 1866-ban megjelenő dolgozatában is "Vörösto"-ról ír. Herbich a Gyilkos-tó nevet csak 1878-ban, a korabeli földtani irodalom sorából magasan kiemelkedő összefoglaló művében, A Székelyföld földtani és őslénytani leírásá-ban használja.

Érdekességként említem meg, hogy nem sokkal a tó keletkezése után, 1839-ben Bécsben megjelent német nyelvű földrajzi topográfiai lexikonban (Lenk, Ignatz von Treuenfeld: Siebenbürgens geographisch, topographisch, statistisch, hydrographisch und orographisch Lexikon, Wien, 1839.) az I. kötet 115. oldalán szereplő "Verestyo" elnevezés minden bizonnyal nem a tóra vonatkozik, hanem a Veres-kő név eltorzított formája. A tó keletkezésének idején Lenk hatalmas munkája, ha nem is volt még nyomdában, de a szerző az adatok gyűjtését minden bizonnyal befejezte már. Térképen a tó neve először a bécsi K.u.K Militärgeographisches Institut 1892-ben kiadott 1:300000 léptékű térképén jelenik meg "Vöröstó" formában.

A tó román nevéről annyit kell tudnunk, hogy első írásos előfordulását az 1864-es Pesty Frigyes féle helynévösszeírásban találjuk: gyergyóbékás (Bicaz Chei) bírója, Nicolae Nandaciu és a község jegyzője, Iosif Radu a környék helyneveinek jegyzékében "Lacu petri roşi" ("Veres kő tava") formában írják a tó nevét. Az évek folyamán próbálkoztak a "Lacaul Ucigaş" és a "Lacul Ghilcos" nevekkel is, mígnem 1936-ban az Oficiul Naţional de Turism a máig közhasználatú és kötelező "Lacul Roşu" ("Veres tó") elnevezést iktatta be. - a lap tetejére -

Adalékok az Oltár - kő megmászásának történetéhez

Wild Ferenc Erdélyi Gyopár, 1997., 2. szám, 10-11.o.

Aki valaha is az erdélyi hegymászással kapcsolatos adatokat próbált gyűjteni, az nagyon hamar arra a megállapításra jutthatott, hogy többet tudunk a két évszázaddal ezelőtti alpesi eseményekről, mint a saját mászóútjaink történetéről mindössze néhány évtized távlatából. Éppen ezért örömmel fedeztem fel és élvezettel olvastam újra az Erdélyi Gyopár 1966. szeptemberi-októberi számában Székely Géza több mint hatvan évvel ezelőtt írt cikkét az Oltár-kő első megmászásáról.

Csallner Ervin és id. Romfeld Ákos szóbeli közlései alapján Székely Géza cikkét a következőkkel egészíthetem ki. A két brassói az eseményt megelőző hat nap alatt nemcsak tanulmányozta a terepet, hanem az utolsó kötélhossz kivételével meg is mászta. Az utolsó kötélhossz aljából is csak a szeszélyes időjárás miatt fordultak vissza. Ez az utolsó szakasz, amelyet Székely Géza úgy említ, mint "alig hat méternyire a csúcstól", a valóságban 27 méter magas, kezdetben áthajló, majd függőleges sziklafal, melynek nehézségi fokozata még a sziklamászás mai szintjén sem lebecsülendő (17 m mesterséges mászás A0 és A1, 10 m pedig III-as nehézségű természetes szakasz). Aki ezen az úton - a Klasszikus úton - jutnak fel az Oltár-kőre, azok Csallner Ervin 63 évvel ezelőtt bevert sziklaszegein kapaszkodhatnak.

Az 1934. szeptember 8-i sikeres feljutásnál a csapat idősebb tagja, az akkor már 40 év fölött járó Goldschmidt a csúcsra vezető kötéllhosszat nem mászta meg, hanem megvárta társát a sziklapárkányon. Csallner nem akarta társa érdemeit kisebbíteni és az örömmámorban úszó publikumnak ezt nem említette. Goldschmidt Waldemart azonban nem hagyta nyugodni az önérzete, a következő évben visszatért és megmászta az Oltár-követ.

A lejövetelnél a csapat egyetlen 25 méteres kötele éppen, hogy csak leért a sziklapárkányra, tehát a kötélereszkedés végeztével az egyrét vett kötelet nem lehetett lehúzni. A néhány méterrel megrövidített kötél évtizedekig ott maradt a rappelszeghez erősítve. Ez a rögzített kötél aztán jelentős szerepet játszott egy helyi legenda kialakulásában, mely szerint "az Oltár-kőre kötél nélkül csak Keresztesnek van mersze felmászni".

Keresztes Zoltán gyergyófalvi honpolgár sziklamászó karrierje néhány héttel a brassói fennjárta után kezdődött. Először csak fogadásból rugaszkodott neki a nagy kőnek, aztán a hírnévből tőkét kovácsolt és 1940 őszén jó pénzért kitűzte az Oltár-kőre a magyar zászlót. Keresztes Zoltánt is sikerült szóra bírnunk, a negyedik és ötödik kevert között elmondottak alapján rajzolta meg Tóth Karcsi a híres-nevezetes mászás mindeddig egyetlen "hiteles" dokumentumát. Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy Keresztes sziklamászó felszerelésének szinte nélkülözhetetlen kelléke a kokojza szedő fésű, mivelhogy a környék legbővebben termő áfonyabokrai az Oltár-kő tetején találhatók, puszta kézzel szedve a bogyókat ráesteledett volna, sötétben a leereszkedés pedig életveszélyes.

Az Oltár-kő több névváltoztatást ért meg, volt Nagy Mogul, Puskás-kőszikla, a román nyelvű turistairodalomban Turnul Bardosolui. (Igaz, hogy ugyanitt a Bardócz-kősziklát Lapos-falnak keresztelték át.) A szóbeszéd úgy tarrtja, hogy hajdanán, minden valószínűség szerint a 19. század vége felé a Mária-kőt nevezték Oltár-kőnek, és az Oltár-kő volt a Mária-kő. Figyelmesen megnézve a két sziklaalakzatot, az elnevezéseknek ebben a módjában van is némi logika. A Mária-kő nagyon is szárnyas oltárra emlékeztet, az Oltár-kőben pedig kevés képzelőerővel is felismerhető a Szent Szűz a kisdeddel. Írásos bizonyítékot sehol sem találunk, tény az, hogy az első világháború után a mai formában honosodott meg a két sziklaalakzat neve mind a turistairodalomban, mind a köztudatban.

Az Oltár-kőre első megmászás óta szokás szimblólumokat felvinni. Csallner és Keresztes még csak zászlókat tűztek ki, később valóságos építményeket szereltek fel a Délkeleti-pillér teraszára. Románia 1944. augusztus 23-i átállásának, az ún. felszabadulásának 10. évfordulójára 1954-ben a marosvásárhelyi szakik saját kezdeményezésükből szerelték össze a hétméteres vörös csillagot. Ugyanez a marosvásárhelyi gárda állította fel 1974-ben a csillag mellé a hasonló méretű XXX-as számot, amelyet 1979-ben a Hargita megyei pártbizottság utasítására a csíkszeredai hegyimentők egészítettek ki egy római ötössel XXXV-re. Az már helybéli, gyergyószentmiklósi illetékes elvtársak ötlete volt, hogy a 40. évfordulóra az IUPS alkalmazottai hatalmas napkoronggal és negyvenes számjeggyel ékesítették az Oltár-kő tetejét. 1989 decemberének talán legforradalmibb tette az volt, hogy ezt a szörnyűséges monstrumot néhány lelkes sziklamászó leduvasztotta. Néhány évig természetes szépségében magasodott az Oltár-kő, mígnem - megelőzendő másokat - a gyergyószentmiklósi hegyimentők 1995-ben felállították a ma is látható keresztet.

Időrendben az Oltár-kő - és egyben az egész Békás-szoros - második mászóútja az 1942-ben megnyitott Honvédek útja. A második világháború évei alatt a Gyilkos-tónál hegyivadász altisztképző tanfolyam működött, a sziklamászás és a sízés fortélyaira a német hadsereg javarészet osztrák származású kiképzői oktatták az újoncokat. Az említett út kiszegezői ezek közül kerülhettek ki.

Az Oltár-kőre vezető harmadik, új út megnyitását tragikus baleset hiúsította meg. Petriu Puiu és Petrov Iosefina 1948-ban kísérelte meg a Középső-tornyot a terasz tornyától elválasztó látványos repedést megmászását, a balesetet az előlmászóval kiszakadó hatalmas kőtömb okozta, ez zuhanása közben a biztosítókötelet elvágta. Petriu Puiu a Lapos-patak szikláin lelte halálát. Petrov Iosefina a sziklafalon töltött egy nap és egy éjszaka után saját erejéből ereszkedett vissza. 1953-ban Fomino Emil és Bleahu Marcian társaságában fejezte be az azóta Petriu-repedés néven ismert mászóutat.

Az idősebb korosztálybeli hegymászók és szemtanúk faggatásával kiderített adatok számos kiegészítésre és kiigazításra szorulnak. Közzétételükkel szeretnénk olyan személyeket megszólaltatni, akik segítenének az erdélyi hegymászás történetének összeállításában. Amennyiben ez sikerülne, úgy előre is köszönjük az értékes hozzájárulásokat. - a lap tetejére -

Erdélyi helynevek nyomában

Wild Ferenc Turistaság és Alpinizmus 2.(27.) évf., 3. szám, 1995. június, 23-24. o.

Az írástudók dolgát végzi Kányádi Sándor, mikor Noé bárkája felé c. versében végtelenül egyszerűen és közérthetően fogalmazza meg azt a sokféle kusza gondolatot, érzést, kételyt, amelyek több mint hét évtizede motoszkálnak nagyapáinkban, apáinkban és az én generációmban főként:
Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. A szavakat is. Egyetlen szó, egy tájszó se maradjon kint. Semmi sem fölösleges.

Még zuhog az eső, a költő jósolta "negyvenezer nap és negyvenezer éjjel" kétharmada ha letelt, a vizek még áradnak, most a behajtásban, a behordásban kell segítenünk. Én is térülnék egyet a bárka gyomrába egy tarisznyára való helynévvel a Gyergyói-havasok és a Hagymás-hegység környékéről. Páll Tibi hagyta itt őket, mikor tájszavakkal nem engedték fel a repülőgépre.

Az ember emlékezőképességére nem szabad hagyatkozni. Vajon hányan tudják bizonyossággal azt, akár Gyergyó közvetlen környékén is, hogy a mai turistatérképek Muntele Fighes jelölése, a Fügés-havas a vadegres székely nevét (füge, szőrös füge) őrzi. Hogy a Ló-havas (a Muntele Calului vagy Muntele Luhovos) kétszeresen is kiérdemelte nevét: formája, akár a Gyergyói-medence, akár a Gyilkos-tó felől nézük, lóra emlékeztet, de hosszú időkön át itt volt Gyergyószentmiklós ménesének legelője is. A Gyergyóditró határához tartozó Hajnal-tető, hiába, hogy Aurora-ra románosították és hiába, hogy a községtől hajszálpontosan keletre emelkedik, nevét mégsem a napkeltéről kapta, hanem az egykori tulajdonos Hajnal családról. A Hagymás-hegység északi vonulatát a Csalhóval összekötő vízválasztó gerincen emelkedik egy szerény magasságú domb (1141 m), amely ma is a Dealul Tablei, a "tábla dombja" nevet viseli. A közeli Tosorog és Bistra települések román ajkú öregjei szerint ez a "tábla" az 1918-ig itt húzódó magyar-román határra utal. (Felhívnám a figyelmet arra is, hogy a Király-kő keleti oldalán a "La Table" nevű hely is pontosan a régi országhatár vonalán található.) A Zsedán-patak mentén messzire felnyúló Tosorog település neve azért keltette fel a figyelmünket, mert az itt lakó románok ahelyett, hogy a harmadik szótagra helyeznék a hangsúlyt, mint ahogy azt egy ilyen ősi dák formát mutató név megkívánná, jó magyarosan az első szótagot hangsúlyozzák. Páll Tibornak nem kellett sokat kutatnia a levéltárakban, hogy előkerüljön a település fölött emelkedő havas XVII. századbeli neve: Tó sorok. Tavas vidék lehetett ez valamikor, hiszen nem messzire innen, de már a régi országhatár moldvai oldalán is emelkedik egy hegy: Obcina Lacurilor, "a tavak hegye".

Arra a múltból is akad példa, hogy elírásból, félrehallásból torzultak helynevek. Így lett a Nyíres utakból Nyírcsutak, csupán azért, mert egyszer nem fogott jól a jegyző pennája és az "e" betűből "c" sikeredett. Valamilyen félreértés lehetett az oka annak is, hogy az első világháborút követő években megcserélődött az Oltár-kő és a vele szemközt emelkedő Mária-kő neve. Napjainkban viszont az ilyenszerű elírásokat és félrehallásokat törvényerőre emelték. Turistakalauzban, turista térképeken csak azok a helynevek használhatóak, amelyeket a bukaresti Térképészeti Intézet az ún. hivatalos térképeken feltüntetett. Csupán egyet említenék a számos már-már vicclapba kívánkozó példa közül. A Hagymás-hegységben legeltető békási román pásztorok nem erőltetik a szürkeállományukat a székely nyelvterület helyneveinek románosításával, mindössze a nyelvficamító szittya szavakat alakítják át latin-dák szájformára: így lesz a Kis-havasból Chishovos, a Kerek-kőből Cherecheu, a Vit-havasból Vithos és a vízválasztó főgerincen emelkedő Ló-havasból pedig Luhas. Namármost, a fővárosi térképszakértőnek elegendő egyetlen hibás átmásolás ahhoz, hogy lemaradjon a "h" betű nyele és a Hagymás-hegységről készült összes térképen megjelenjen a teljesen értelmetlen Lunas elnevezés. Gyergyó környékén gyakori a "rez" helynév: Kecske-Rez, Fekete-Rez, Köz-Rez. A helybeliek "tető" értelemben használják. A bécsi Katonai Földrajzi Intézet 1881-ben kiadott térképén ezeket "rész"-nek írták és a helytelen írásmódot későbbi magyar térképek is átvették. A román nyelvű turistatérképek szerzői a "rez"-t "réz"-ként értelmezték és kettőt azon mód le is fordítottak: Arama Caprelor és Arama Neagra. A Köz-rezzel már nem tudtak mit kezdeni, azt meghagyták Chiozrez-nek.

Néhány példával szeretném érzékeltetni azt, hogy mennyire nehéz eligazodnia még egy magyar anyanyelvűnek is a székely helynevek között. Többé-kevésbé ismerősnek érezzük az olyan elnevezések ízét, mint Hancsokos és Csihányos, Büklenő és Lükkenő, Belekenyeres sarok és Tinó Pál vesze teteje, Sóvető-havas és Hidegék loka, mondom, ismerősnek érezzük, székely különlegességnek, mint a kürtős kalácsot. De a Gac bütü, a Mejesz oldal, a Kárhágó és az Usk orotása már megdolgoztatja a képzelőerőnket. (Ez utóbbi, ez az Usk nevű atyafi ugyancsak régen "orothatott" (irtott) errefelé, a név talán még valamelyik ősnyelvész figyelmét is felkelti.)

Ha nekünk nehézséget is okoznak a székely elnevezések, nem így a született bukarestieknek. Ha egy fővárosi hegymászó egy hetet már eltöltött a Békás-szorosban, attól kezdve a környék szakértőjének számít, ha pedig szakszervezeti beutalóval két hetet üdülhet a Gyilkos-tónál, akkor kinyilatkoztatásai megfellebbezhetetlenekké váltak. Így történhetett meg - mégpedig a közelmúltban, a hatvanas évek országos hegymászó versenyeinek idején és egytől egyig botcsinálta bukaresti keresztapák közreműködésével - hogy az Oltár-kőt Bardócz-tornyának (Turnul Bardosului) keresztelték át, a Bardócz-kősziklát Lapos-falnak, a Bardócz-hegyből pedig "Bárdosz polcainak hegye" (Muntele Politele Bardosului) elnevezésű sületlenség kerekedett. A legmegmosolyogtatóbb azonban - már akinek még van kedve ilyesmin derülni - a Lapos-kapu esete. Az évszázadokon á a Gyergyói-medencét Tölgyessel összekötő "Lapos uttya" egyik fontos tájékozódási pontja volt a Lapos kapuja: a Lapos-havas lankás gerincéről a szekereknek itt élesen északnak kellett kanyarodniok és meredeken leereszekdniök a Lapos-havast a Zsedán-havastól elválasztó nyeregbe. Ezt a tájékozódási pontot, ami se nem tető, se nem nyereg, mindössze egy útelágazás a hegy oldalában, a hasonló hangzás folytán nevezték ki "Capu Lapos"-nak, azaz "Lapos Fő"-nek. És ez így jelenik meg azóta is a "hivatalos" térképeken, nekünk pedig ezekhez tartani magunkat állampolgári kutyakötelességünk. - a lap tetejére -

Hagymás-hegység leglátványosabb és turisták sokaságát vonzó domborzati formái a karsztos képződmények. A terület felépítményében döntő szerepet játszanak a különböző típusú mészkövek, így a karsztosodási folyamatok a hegység kialakulása során és napjainkban is jelentős szerepet játszottak és játszanak. Mivel a hegységben ismertebb, nagy barlangrendszerek még nincsenek feltárva, a felszín alatti karsztosodás formáit kevesen tanulmányozták. Megemlíthetjük Balogh Ernő rövid beszámolóját (Zsombolyok az egyeskői menedékház körül, Erdély, XXXIV. évf. (1937), 7-8. szám), amelyben vázlatosan ismertet hat zsombolyt a Fekete-Hagymásról, a Fehér-mezőről és az Egyes-kő környékéről. A feltételezhető nagyobb, és részben ma is aktív barlangok hozzáférhetetlenek, és csak mesterséges feltárással lehetne kutatásukhoz hozzákezdeni (Kristó A.). Az aknabarlangok sorában a legismertebb a Likas-zsomboly, a Hagymás-hegységben talán az egyetlen, amelynek az alsó barlangjáig el lehet jutni.

Zárug Lukács 1937-ben, rövid turistakalauzában leszögezi, hogy a Likas mészkőből épül fel, tehát a kürtő nem vulkanikus, hanem karsztképződmény. Néhány évvel később Nagy Ödön (Gyilkos-tó, Marosvásárhely, 1943) bedobott kő zuhanási idejéből következtetett a zsomboly mélységére: "Több száz méteres mélységről van itt szó, de kérdés, hogy az-é a fenék?" Az ilyesfajta mélységmérést többször is megismételhették, mert mázsányi kő és farönk halmozódott fel a zsombolyban, a nyílás körül pedig már semmiféle mozdítható tárgy nem akad. A kíváncsi kirándulók ne csak ludat és kacsát, de köveket is vigyenek magukkal, ha dobálózni akarnak.

A zsomboly feltárása végül is a szabadesésnek köszönhető. Schwarz Ernő kalandvágyó gyergyószentmiklósi fiatalember 1947 júniusában a fejébe vette, hogy ha törik, ha szakad, ő lejut a lik fenekére. Hát ... szakadt! A háromtagú expedíció felszerelése egy vastagabb kötélből és egy vékony, elnyűtt szénalekötő madzagból állt. Ernő a "tűzoltózásnak" nevezett rendkívül fárasztó módszerrel kezdett ereszkedni. Mikor ereje elhagyta, a fogaival próbált megkapaszkodni, ezek sorra kitöredeztek s végül a kötél is elszakadt. Szerencséjére korai időpontot választott, mikor még vastag hókupac fedte a zsomboly fenekén dárdaként meredező karókat. Társai élelmet és pokrócot dobtak utána, a befolyásos papa pedig a város minden számba jöhető személyét mozgósította a mentéshez. Másnap tűzoltók, erdészek húzták a felszínre hősünket.

A Likas-zsomboly rejtélye végül is 1958 augusztusában oldódott meg. Az Ifjúmunkás hetilap marosvásárhelyi intézmények segítségével nagyszabású expedíciót szervezett. Néhány szálfával áthidalták a zsomboly nyílását, majd Both Károly túravezető székhevederes csörlővel leereszkedett. A jégdugót elérve cigarettafüst segítségével megkereste az alsó szintre vezető jégkürtőt. Az expedíció második és harmadik napján módszeresen átkutatták a zsombolyt és környékét, az eredményekről az Ifjúmunkás 1958 szeptemberi számaiban olvashatunk. Zöld Lajos, az expedíció vezetője az eseményekről számolt be (Három nap története), Both Károly a feltárás részleteit ismertette (Megtisztelő feladat volt), Kristó András a zsomboly és környéke földrajzi-földtani jellegzetességeit írta le (Geológus szemmel), Zrínyi Endre pedig az élővilágot (Növény, állat, rovarvilág). A számos fénykép mellett közölték a zsomboly hozzávetőleges vázlatát is, melyen a mélységet 30 méterre becsülték fel. Az Ifjúmunkás expedíciója egyben a Keleti-Kárpátok első komoly zsombolyfeltárása is volt.

Ezekben az években járhattak a brassói Armata SE hegymászói a Likasnál, de a zsombolyt ők is csak szemmel mérték fel. Így a szakosztály akkori edzője, Emilian Cristea 80 méteresnek írja le az aknabarlangot, melyből 40 méterre becsüli a függőleges szakaszt.

A zsomboly pontos feltérképezésére 1964-ben került sor, a munkát Stefanik György és Frecska József, az FTC Barlangkutató Szakosztályának tagjai végezték el, vázlatukat a Karszt és Barlang folyóirat 1964. évi I. számában közölték. Méréseik pontosságáról 1977-ben magunk is meggyőződhettünk. - a lap tetejére -

Gyilkos-tó üdülőtelepről kék keresztjelzés vezet a Likas-tetőre, az út hossza 15 km és 705 m szintkülönbséget kell legyűrnünk. A jelzés az üdülőtelep központjából indul, kezdeti szakasza közös a Gyilkos-tó körút piros keresztjelzésével. A Tó farkánál, a Cohárd-patak beömlésénél a piros kereszt DK-nek kanyarodik, a mi jelzésünk a cohárd-pataki fakitermelőútra tér. Elhaladunk az erdészház mellett és fél kilométer után elérjük az autóút végét. A völgyön lezúduló felhőszakadások a régi szekérútnak még a nyomát is elmosták, a patak medrében, sziklákon, apró vízeséseken át kapaszkodunk. Hatszáz méter után kitágul a völgy, és fokozatosan megjelenik a szekérút is. Irtás peremére érünk, az eddig zajos Cohárd-patak itt csendesen szivárog át egy mocsaras lapályon. Követjük az ÉNy-nak emelkedő szekérutat és egy kilométer után felérünk az 1207 m magas Hátsó-Cohárd-nyakba, más nevén Cohárd-patak fejébe. A jelzés ny. irányban folytatódik és vadászösvényen vizenyős tisztás felé irányít, ahol szarvasetetőt, sózót és dagonyázóhelyet találunk. Összetákolt állványt fedezhetünk fel a bükkfákon, ez a környék egyik legjobb leshelye. A vadászösvény ÉNy-nak kanyarodik, előbb sűrű erdőben vezet, majd a kiterjedt Likas vesze dk. oldalán kapaszkodunk mintegy kilométernyit. Hatalmas S betűt leírva jutunk fel a Likas dk. hegylábára. ÉNy-nak tartunk, a messziről látható magasles felé, de előtte 50 méterrel keskeny ösvényen kivágunk balra a bozótos, csutakos vészből. A Likas-puszta dk. nyergébe érünk, ahol már ízelítőt kapunk a havasról nyíló panorámából. Esztena előtt jól megépített út harántoz ny. irányba a Likas-nyakig, ahonnan kék pontjelzés ereszkedik a Nyerges-nyakba.

A kék keresztjelzés a puszta keleti peremének még megmaradt néhány fenyője mentén ÉNy-nak irányít. Útba ejtjük az esztena "kosarát", ezért készüljünk fel a népes kutyafalka fogadtatására. A csúcsig emelkedő meredek legelő túránk legfárasztóbb szakasza, 650 m kapaszkodás után érünk fel a déli hegyláb élére. A jelzés előbb az előcsúcsot borító sűrű erdőbe, majd az 1675 m magas Likas-tetőre vezet.

A Pongrác-tetőről sokkal kényelmesebben juthatunk fel a Likas-havasra, mint a Gyilkos-tó üdülőtelepéről. A Pongrác-tető a Gyergyószentmiklóst Búrabékással összekötő (az autóstérképeken: Gheorgheni - Bizac) 12C jelzésű úton van, Gyergyószentmiklóstól 16 km, Gyilkos-tó üdülőteleptől 8 km távolságra. Az innen a Likas-havasra vezető út hossza mindössze 5 km, a szintkülönbség pedig 418 m. A Pongrác-tetőről (1257 m) é. irányba indulunk el és 2,5 km-en az együtt haladó kék és piros sávjelzéseket követjük a Nyerges-nyakig (1380 m). A Nyerges-nyakban szétválik a két jelzés, a piros sávjelzés balra tart és a Gyergyói-havasok főgerincét követi a Kelemen-havasokig (32 km). Északi irányba, kevés túlzással, személygépkocsival is járhatónak mondható út ereszkedik Hágótő és Tölgyes felé. A mi kék sávjelzésünk ÉK-nek folytatódik, de mindössze 800 méteren követjük. A forrásnál jobbra ágazik a kék pontjelzés, mely 750 m után a Likas nyaka 1431 m magas nyergébe vezet. Innen a csúcsra egy kilométeres kemény kapaszkodó húzódik.

Érdemes néhány szót szólnunk a csúcsról nyíló panorámáról. A Likas-tető a Hagymás-hegység egyik legnevezetesebb kilátópontja. Észak felé a Vit-havas, a Tölgyes és a Besztercei-havasok látszanak. ÉK-nek - a Fügés-, a Kupás- és a Lapos-havasok mögött - a Hegyes és a Csalhó emelkedik. DK-nek - a Juh-patak völgye fölött - a Fekete-Hagymás, a háttérben pedig a Nagy-Hagymás. Nyugati irányban, a Gyergyói-medencén túl a Görgényi-havasok magasodnak. Tiszta időben ÉNy felé, a Gyergyói-havasok é. vonulata mögött a Kelemen-havas látszik. - a lap tetejére -

A zsomboly mindössze 52 m mély és három jól elkülönülő szakaszra oszlik. A felső szakasz 35 m függőleges kürtő, melynek átmérője felül 8 m, legszűkebb részén 3 m, az aljban pedig 9 m. A kürtő fenekén 3 m vastag jégdugó képződik, ezen akad fel a sok bedobált kő és fadarab. A nyár folyamán a jégdugó nyugati szögletében szűk nyílás olvad ki, ezen át lehet a jégtömb alá ereszkedni. Innen kétméteres függőleges szakasz után meredeken lejtő járatba jutunk, melyet 17 m után törmelék zár el. A barlangász szaknyelv ezt "álfenéknek" nevezi, mert nem zárja ki a továbbjutás lehetőségét. Az aknabarlang májusban és júniusban a leglátványosabb, ilyenkor a hókupac magassága eléri a 3-4 métert, a falakat csillogó jégburok fedi, az áthajlásokban pedig hatalmas jégcsapok és jégdrapériák csüngenek. Május és november között 30-35 cm-t olvad a jég, a havazás beálltával képződése újra kezdődik. A hőmérséklet-különbség miatt a nyílásnál valóban érezhető a "kráterből kiáramló fojtó lég", nyáron hideg, télen pedig meleg enyhe légáramlás formájában. Időnként párafelhő is lebeg a zsomboly fölött, "füstölög a vulkán". Végtelen oldaljáratok sajnos nincsenek az aknabarlang falában. Vass József expedícióján a rossz megvilágítás miatt 2-3 méteres beszögellések tűnhettek annak.

A leereszkedéshez nélkülözhetetlen a korszerű felszerelés (40 m hágcsó és biztosítókötél) és a barlangász szakértelem. Az ereszkedés még viszonylag egyszerű, a feljövetelt azonban megnehezíti az, hogy a kürtő falai szinte mindvégig áthajlóak. Mindezek mellett ajánlatos valakit a felszínen hagyni és előzőleg az üdülőtelepen a Hegyimentő-szolgálatot (Salvamont) is értesíteni, mert gyakran hetekig senki sem vetődik a Likas környékére.

Kristó András feltételezését, mármint hogy a Hagymás-hegység mélyében nagyméretű és aktív vizes barlangok rejtőzhetnek, személyes észrevétellel szeretnénk megerősíteni. A turistakalauz térképeinek kiegészítésekor, 1985 nyarán többek között tüzetesen bejártuk a Likas-havas nyugati, a Sötét-Putna felé eső lejtőjét is. A nyár rendkívül száraz volt, hetek óta nem esett, a felszíni patakok vízhozama feltűnően alacsony volt. Ennek ellenére a Sötét-Putna autóútját szinte százméterenként keresztezték a Likas aljából fakadó, nagyon bőhozamú források vízfolyásai. Ez a jelenség nagyméretű vizes barlangok létezésére utal, amint ugyancsak erre utal a Békás-szoros alsó végén fakadó, egész évben állandó vízhozamú és egész évben állandó hőmérsékletű Mária-karsztforrás is. Ha a gyergyói barlangász-társadalom teljes idejét nem kötné le a Súgó-barlang 125 m hosszú főjáratának tanulmányozása, a Likas-zsomboly álfenekének kibontásával talán országos jelentőségű feltárásra nyílna alkalom.

Ha a túránk kiegészítéséül szeretnénk megmászni a Kis-havas sziklás csúcsát is és körútként befejezni a kirándulást, úgy a Likas-nyakból déli irányba szerteágazó juhcsapásokat követve, félkilométeres meredek kaptatóval feljutunk előbb a Kis-havas magasabbik (1625 m), erdős csúcsára, majd apró tisztások során balra harántozva a két csúcs közötti nyeregbe. A gerinc élén keskeny ösvény húzódik, mely a turisztikai szempontból nevezetesebb 1616 m magas sziklás csúcsra vezet. A kilátás a Likasról nyíló panorámához hasonló, de déli irányban sokkal látványosabb.

A szirtek között, a meredek lejtőkön még látható a sárga tárnics, a "dancura" egy -egy csoda folytán megmaradt példánya. Állománya valaha sokkal gazdagabb lehetett, erre utal az is, hogy a környék gyergyói ismerői a Dancurás névre esküsznek. A temészetjárók Nyírcsutaknak nevezik a havast. A Hagymás-hegység első részletesebb turistatérképe (Zárug testvérek, 1943) az 1913-as osztrák katonai térképre alapozott, ezen pedig a Nyírcsutak-nyereg nevét (ami eredetileg "Nyíres utak" volt) tévesen az egész hegytömbre vonatkoztatták. Az ennél régebbi leírások és térképek (lásd többek között: A magyar szent korona országainak megyei térképei, Budapest, 1880) következetesen Kis-havasnak nevezik a sziklás tarajú csúcsot és így ismerik a környék pásztorai is. A likasi esztenánál Chişvoş, a fügesinél Chişhovoş formában is használják. (Dancurusnak, vagy Dancurásnak a Likastól ÉK-re, a Kupás-havas vízválasztóján emelkedő csúcsot nevezik). Mindenképpen indokolt tehát, hogy az általánosabban ismert, de helytelen elnevezések helyett a régebbi és a nép ajkán ma is élő Kis-havas nevet használjuk.

A kisebb-nagyobb sziklafalakat kerülgetve bejárható Kis-havas jellegzetes, minden környékbeli csúcsról és a Gyergyói-medencéből is szembetűnő sziklataraja. Mivel ez az út meglehetősen nehéz és helyenként veszélyes is, az óvatosabb kirándulóknak azt ajánljuk, hogy térjenek vissza a két csúcs közötti nyeregbe. Innen a lejtőn k. irányba ereszkedve elérhetik a Kis-havas ék. oldalát harántozó szekérutat. Ez az út virágszőnyeges kaszálókkal, vegyes erdőfoltokkal tarkított széles hegyhátra vezet, a likasi pásztorok ezt a területet Suhârzel-nek nevezik. A szekérút DNy-nak kanyarodva a Km 20+500 pontnál, a Hősök temetőjével szemben éri el a Gyergyószentmiklós - Gyilkos-tó műutat. - a lap tetejére -