| |
A Kis-Békás-szoros az 1970-es években
A fotókat készítette: Kémenes Árpád, Gyergyószentmiklós
A képeket nézegetve, az első szembeötlő dolog, hogy a napjainkban faágakból és szemétből kialakult torlaszoknak nyoma sincs. A szoros teljes egészében átjárható volt, és valósággal csábított egy kellemes kanyontúrára. Bennem, mint akkori tizenéves gimnazistában, határozottan kellemes emlékeket ébresztenek ezek a fotók, mivel volt szerencsém azokban az években ezen a vidéken túrázgatni, és élőben tapasztalhattam meg azt a ma már idillikusnak mondható hangulatot, amelyet ezek a fotók árasztanak.
Összehasonlítva a napjainkban itt uralkodó "látvánnyal" (bár a Kis-Békás állapota semmiben sem különbözik a többi Székelyföldi patak, folyó állapotától), óhatatlanul felmerül néhány egyszerű következtetés. Nem léteztek a pillepalackok, következésképpen nem volt hogy a folyókba dobálni őket. Nem volt minden 3-4 rétegben agyoncsomagolva, pusztán azért, mert a marketing szakemberek szerint így hatásosabban lehet vásárlásra csábítani a bizonytalankodó vevőt. Sőt, a '80-az évek közepére elérkezett az az idő, mikor már nem is igazán volt mivel szemetelni, mert minden fellelhető termék exportra indult. Volt tehát némi haszna a kommunista hiánygazdaságnak is: ha nincs termék, nincs szemét sem.
A besodródott faágak hiányára hasonlóan egyszerű a magyarázat. Az erdőkitermelés sokkal szigorúbb körülmények között történt, a legtöbb esetben az ágak is ipari feldolgozásra kerültek, ha pedig mégsem szállították el őket, kupacokba rakták és helyben elégették. Manapság ez úgy fest, hogy a teljesen felelőtlenül letarolt fákból csak a törzs legjobb részei kerülnek feldolgozásra, az ágak, fahegyek meg ott maradnak szétszórva, sokszor éppen a patakok medrében. Nagyobb ezőzések alkalmával vagy hóolvadáskor ezek sodródnak a megáradt vízzel, és az eredmény az, ami napjainkban a Kis-Békás-szorosban is látható.
Pál István - Hargita Öko Alpin Klub
|
|
